Nagyjából két és fél évvel ezelőtt egy interjúban búcsúzott el tőlünk Ollé-Németh Orsolya, az MVGYOSZ szakmai vezetője. A búcsú természetesen csak átmeneti volt, a Vakok Világa tavalyi évfolyamának utolsó lapszámában számoltunk be visszatéréséről. Ebből az alkalomból ismét beszélgetésre hívtuk Orsit az elmúlt két év történéseiről, családról és – nem meglepő módon – a munkáról.

Orsi, üdv újra a fedélzeten! És hogy ott folytathassuk, ahol abbahagytuk, kezdjük egy gyors összegzéssel! Mi történt veled az elmúlt két évben?

Leginkább az, hogy felfoghatatlanul gyorsan eltelt ez az idő. Miközben egy kisbaba, majd egy öntudatára ébredő kisgyerek mellett egyik nap, sőt, gyakran az egyik hét is olyan, mint a másik, és néha már délelőtt is azt várja az ember, hogy véget érjen a nap, mégis hihetetlen sebességgel repül az idő. A kislányom, Lilla nemrég múlt kétéves. Folyamatosan rácsodálkozom a fejlődésére, arra, hogy hétről hétre produkál valami újat. Imádom hallgatni, ahogy halandzsázik, ahogy felfedezi a körülötte lévő világot. Már most kis egyéniség: nagyon nyugodt, meglehetősen megfontolt, picit tartózkodó kislány, aki többnyire jókedvű és elképesztő humora van. Látássérült anyaként annyira nem bánom, hogy az én gyerekemnek nem a rohangálás a kedvenc időtöltése, sokkal jobban kedveli az „üldögélős” játékokat. Már most szívesen firkálgat, kirakózik, homokozik, könyvet lapozgat és mesét hallgat, vagy éppen babát öltöztet. Persze, egy jó kis labdázásra azért ritkán mond nemet.
Vakon eleinte sokszor nehéz volt megértenem, vagyis inkább kitalálnom, hogy mit szeretne, de most már egyre ügyesebben fejezi ki az igényeit, és gyakran érvényesíti is a saját akaratát. Az édesapjával igyekszünk hármasban minél többet kimozdulni, játszótérre, piacra, kávézóba, bevásárolni megyünk, de voltunk már vadasparkban és részt vettünk a Vakok Kertjében megtartott gyereknapi rendezvényen is. Rendszeresen látogatjuk a nagyszülőket, akiknek Lilla az első és egyetlen unokája, úgyhogy kölcsönösen rajonganak egymásért.

Ez nektek, szülőknek is jelenthet némi könnyebbséget…

Igen, így egyre több lehetőségünk van a férjemmel kettesben is kikapcsolódni. Kezdetben koncertre, ebédelni vagy sétálni mentünk, de mostanában már egy-egy hosszú hétvége is belefér. Nagyon fontosnak tartom, hogy szülőként is legyen időnk egymásra; szerintem ez lehet a boldog házasság titka, legalábbis nekünk eddig bejött. Lilla érkezése hatalmas változást hozott az életünkbe, sok új és gyönyörű érzést tapasztalhattam meg, de az is igaz, hogy közben pár dolog sajnos háttérbe szorult vagy teljesen kimaradt a mindennapjaimból. A várandósság ideje alatt abbahagytam a sportolást, mert egyszerűen nem esett jól, azóta pedig még nem sikerült újrakezdenem sem a futást, sem az edzéseket. Az írás is némiképp kárát látta, ami néha hiányzik, de nemigen maradt időm és energiám a gondolataim vagy az érzéseim írott szöveggé formálására. Az olvasás viszont megmaradt: szoptatás vagy házimunka közben kiválóan lehet hangoskönyvet hallgatni.

Kosztolányi szerint a könyv egy intim dolog, mert csak két alkotója van: az író és az olvasó. Neked viszont meglehetősen kiterjedt szakmai és személyes kapcsolatrendszered van a látássérült emberek és a velük foglalkozó szakemberek, illetve szervezetek körében – hazai és nemzetközi színtéren is. Az elmúlt két évben mennyire tudtad ezeket ápolni, fenntartani?

Hatalmas találmány a közösségi média, különösen a Facebook. Hiába töltöttem jórészt a lakásunk falain belül az elmúlt két évet, a szakmánk és a közösségünk fontos történései hozzám is eljutottak. Több eseményhez online is lehetett kapcsolódni, a szervezetek Facebook-oldalain és hírleveleiben pedig rendszeresen lehet híradásokat olvasni az elért eredményekről, az elvégzett feladatokról, a sikerekről és a kihívásokról. Aztán, ahogy a kislányom fejlődött, és rövidebb-hosszabb időre rá lehetett bízni valakire, alkalmanként aktívan is bekapcsolódhattam a munkába, ami – be kell vallanom – rendkívül jólesett.

Nem árulunk el nagy titkot, hogy mi is nagyon örültünk, amikor néha bejöttél közénk, és egy kicsit töltekezhettünk az Orsi-féle energiákkal. Akik tisztában vannak az érdekképviseleti munka iránti elkötelezettségeddel, nem lepődnek meg azon, hogy újdonsült anyukaként is folyamatosan követted az MVGYOSZ tevékenységét…

Igen, és ez jól is volt így, mert meggyőződésem, hogy az érdekképviseleti munkáról nem lehet leszokni. Természetesen az események követésében a szövetség és tagegyesületei élveztek nálam prioritást. Fontosnak tartottam, hogy a lehetőségekhez képest lássam, milyen irányba halad az érdekképviseleti, az adományszervezési és a szolgáltatásfejlesztési tevékenységünk, illetve a székház felújítása. Jó volt azt tapasztalni, hogy nemcsak működik a szervezet, hanem fejlődés is van bőven. Nagyjából kilenc hónap telt el a kislányom megszületésétől addig, amikor tevőlegesen is visszakapcsolódhattam a munkába, persze kizárólag itthonról, online formában.

Milyen feladatokat tudtál ellátni kismamaként a távolból?

Először egy Erasmus+ pályázat megtervezésébe és megírásába kapcsolódtam be tavaly nyáron. Bár ezen nem nyertünk, nekem pozitív megerősítés volt, hogy a babázás alatt a projekttervezési, pályázatírási és egyéb szakmai kompetenciáim sem koptak meg, legalább is nem nagyon. Ugyanakkor ez a munka arra is rávilágított, hogy egyetlen év alatt is mennyi minden változik, és nemcsak a szövetségben, hanem a partneri és finanszírozási környezetünkben is – mindezzel gyerek mellett nem lesz sétagalopp folyamatosan lépést tartani. Szintén nagyjából ugyanekkor kértek meg a munkatársaim arra, hogy egy év kihagyás után ismét én végezzem a szövetség direkt marketinges adománygyűjtő kampányának tervezési és szöveggondozási feladatait, amire nagy örömmel mondtam igent. Az érintett kollégákkal ebben a témában korábban is nagyszerűen kiegészítettük egymást, mondhatni, fürdőztünk egymás kreativitásában. Közben bekapcsolódtam az MVGYOSZ taktilis burkolati jelzések alkalmazására vonatkozó szakmai útmutatójának szerkesztésébe, egyes akadálymentesítési témájú egyeztetésekbe, illetve néhány egyéb érdekes projektbe is. A munkára fordítható időm persze erősen korlátok között mozgott. Már egyetemista koromban sem voltam az az éjszaka tanuló, bagoly típusú diák, úgyhogy maradt az a pár óra a nap folyamán, amikor a gyermekem aludt, vagy amikor a nagynénje vagy a nagymamája vigyázni tudott rá.

Két éve szakmai vezetőként vonultál vissza. Most milyen minőségben térsz vissza a csapatba? Minden korábbi feladatodat visszakapod, vagy egyes területekért mások felelnek majd a jövőben?

Szakmai vezetőként térek vissza és alapvetően minden korábbi feladatomat vissza szeretném venni, de a fonal felvételéhez nyilván szükség lesz némi fokozatosságra, ehhez pedig türelemre a vezetőség és a közvetlen munkatársaim részéről. Először is át kell tekintenem a némileg megváltozott szervezeti és szakmai struktúrákat. Rögtön foglalkoznom kell a tagegyesületek támogatásának szakmai ellenőrzésével, a céges adományszervezéssel és a látássérült emberek érdekképviseletének aktuális kihívásaival hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Ezek mellett azonnal vissza szeretnék kapcsolódni az akadálymentesítéssel kapcsolatos tevékenységekbe, mert ez a téma a szívem egyik csücske. Szerencsére a távollétemben kibővült az ezzel foglalkozó csapat, így a helyszínbejárások és az informatikai témák a jövőben kevésbé nyomják majd az én vállamat, e feladatokat kiválóan felkészült kollégák veszik át.
A Vakvezetőkutya-kiképző Központ tevékenységét is át kell tekintenem, ahol szintén sok minden változott a távollétemben. A jövő év elején már rám vár a 2024-es éves beszámoló elkészítése is, amihez sok információt kell majd összegyűjtenem a munkatársaktól. Tájékozódnom kell a tevékenységünket fokozottan érintő jogszabályi változásokkal kapcsolatban is. Különösen sok az újdonság például az akadálymentesítés területén, mivel az építészettel kapcsolatos törvényi háttér éppen az utóbbi hónapokban újult meg teljesen.

Vannak fejlesztési terveid vagy újító ötleteid a következő évekre?

Konkrét fejlesztési terveim még kevéssé vannak, inkább azokat a megkezdett tevékenységeket szeretném folytatni és sikerre vinni, amelyeket két évvel ezelőtt elindítottam, illetve amelyeket a munkatársaim azóta továbbvittek. Nagyon fontosnak tartom, hogy az akadálymentesítés területén megoldást találjunk néhány súlyos problémára, például a kerékpárral vagy elektromos rollerrel közlekedők és a látássérült gyalogosok napi konfliktusaira. Ígéretes fejlesztések történtek az elmúlt években a vak és gyengénlátó közlekedők által használt, távirányítóval vezérelhető rendszerek területén, így például a fővárosban már „megszólalnak” a buszok. A következő terv az egyes funkciók szétválasztása annak érdekében, hogy egy gombnyomásra ne egyszerre szólaljon meg a jelzőlámpa, a Futár-tábla, valamint a busz és a mozgólépcső ATS-rendszere. Ezzel hatalmas lépést tennénk a Csehországban már évtizedek óta használatos, többfunkciós távirányítóhoz hasonló rendszer kialakítása felé. És ha már a külföldi példáknál tartunk, fontos feladatomnak tartom a nemzetközi kapcsolataink erősítését és azt, hogy minél több nemzetközi eseményen vegyünk részt. Ennek célja elsősorban a tanulás és a tapasztalatcsere, ami mindig hasznos, főleg az akadálymentesítés és a szolgáltatásfejlesztés terén. Szívügyem az ifjúság, különösen az integráltan tanuló vak és gyengénlátó fiatalok komplex támogatása is. Sokat kell még tennünk annak érdekében, hogy megszűnjenek végre azok az áldatlan állapotok, amelyek között jelenleg a többség tanulni kénytelen, illetve amelyek gyakran hátráltatják önállóságuk fejlődését és ezáltal nehezítik társadalmi részvételüket. A tagegyesületek fejlesztése, munkatársaik szakmai továbbképzése pedig egy soha véget nem érő, de rendkívül izgalmas feladat.

Izgalomból 2025-ben biztosan nem lesz hiány, hiszen májusban az MVGYOSZ tisztújító választásokra készül. Te hogyan látod a szervezet közeli jövőjét és benne a saját szerepedet?

Remélem, hogy a választások eredményétől függetlenül folytatni tudjuk a megkezdett munkát. A VV olvasói jól tudják, hogy szeretem kutatni a szövetség történetét. Az MVGYOSZ egy 106 éves szervezet, voltak jobb és rosszabb időszakai is, amit nagymértékben befolyásolt a csúcsvezető elkötelezettsége és képességei, a szakmai stáb felkészültsége, de az éppen aktuális társadalmi és a gazdasági környezet is. Az elmúlt jó néhány évben hatalmas fejlődésen ment át a szövetség mind infrastrukturálisan, mind pedig szakmai szempontból, és ennek alapján egyértelműen állíthatom, hogy az MVGYOSZ egy ritka sikeres, felívelő korszakát éli. Egy ilyen állapot viszont sohasem csak úgy, „magától” alakul ki. Mindez nem lenne lehetséges olyan szakemberek nélkül, akik akarnak és tudnak is együtt dolgozni, akik inspirálják egymást. Ebben a tekintetben a szövetség most nagyon jól áll, és ez hihetetlenül nagy előnyt jelent. A jelenlegi vezetőségnek számos nagyívű terve van, gondolok itt például a balatonboglári üdülő vagy a Vakvezetőkutya-kiképző Központ felújítására, a szolgáltatások fenntartására és továbbfejlesztésére, a látássérült személyek számára specializált gyógymasszőr-képzés újraindítására és a gyógymasszőr szakmában a látássérült személyek érvényesülési lehetőségeinek újbóli megteremtésére. Jómagam munkatársként, illetve a vezetőség tagjaként hosszútávon gondolkodom a szövetségben, és bízom benne, hogy az MVGYOSZ-t továbbra is egy tapasztalt, felkészült elnök és elnökség irányítja majd, amely ezt a felívelő korszakot megbecsüli, a fejlődést pedig fenn tudja tartani.

Beszélgetésünk közben a fejlődés és a tapasztalat fontosságát érdekképviseleti szakemberként és egy gyorsan növő, a világgal ismerkedő kislány édesanyjaként is feltűnően sokszor említetted. Adott neked a babázás és az elmúlt két év olyan tapasztalást vagy új készséget, amit a munkába visszatérve is alkalmazhatsz?

Határozottan igen. Általában azt hallom az anyatársaktól, hogy ne törekedjünk folyton a tökéletességre, hanem – elsősorban a saját és a családunk lelki egészségének megőrzése érdekében – bátran elégedjünk meg az „elég jó”-val. Ez a bölcsesség az otthon falain belül bizony nagyon is igaz, és talán a munkában is sokszor célravezetőbb lenne, ha a tökéletesség hajszolása helyett több dolgot oldanánk meg „csak” elég jól. Szülőként nem kis kihívás az időnk menedzselése, a munka, a gyereknevelés, a háztartás és a párkapcsolat egyensúlyban tartása. Ugyanígy kell a munkában is egyensúlyban tartani a különféle feladatok megoldását, ugyanígy kell priorizálni, és olykor újratervezni is. Az persze számomra is új tapasztalat lesz, hogy mindez hogyan fog működni a gyakorlatban – de író-olvasó emberként azt vallom, hogy az élet egy folyton bővülő sztori, így egy-két év múlva talán majd erről is már lesz mit mesélnem.

– fz, hk –