Él Kőbányán egy kislány, akinek édesapjával mondhatni közeli barátságban vagyok, beszélgetéseink már-már a harmincas évek irodalmi kávéházainak bohém, éjszakai traccspartijait idézik.

Ezen könnyed szellemben ültünk le szokásos képzeletbeli foglalt asztalunk mellé egy-egy erős feketével és egy pohár gyümölcslével ezen a pénteki délelőttön, hiszen irodalmi körünkhöz ezúttal egy fiatal hölgy is csatlakozott – először, de tán nem utoljára. Szállt a szó, s miközben a kávé kihűlt, körvonalazódni látszott egy zsenge élet annak minden céltudatosságával és játékosságával egyetemben.

A száraz tények: Iván Abigél – hangoskönyvtárunk legfiatalabb felolvasója – hét és fél éves, első osztályos, narancssárga öves karatés, imád rajzolni és kézműveskedni, valamint nagy kedvence Terence Hill és a „Vissza a jövőbe” trilógia. Ám tekintsünk ennél egy parányival beljebb.

Helle Maximilian: Jó néhány könyvedet én magam vágtam korábban, első szárnypróbálgatásaidnak is fültanúja voltam. Mesélj, kérlek, mi „állított pályára”?

Iván Abigél: Apukám mondta egyszer, hogy szerinte belőlem is válhatna jó felolvasó. Pedig akkor még csak „nagycsopis” voltam. Vagyis itthon voltam „nagycsopis”, mert karantén volt. A próbaolvasást eléggé élveztem, és gondoltam, érett vagyok én már egy ilyen dologhoz, és ha majd elkészül, mindenki örülni fog

H. M.: Mi is lett az első hangoskönyved?

I. A.: Janikovszky Éva: Jó nekem. És erre tudod, hogy melyik iskolába járok szeptembertől?

H. M.: Csiribú-csiribá, a Janikovszky Éva kéttannyelvűbe itt az utcátok végén. Óriási! És mondd, mit éreztél az első könyv “vége” szavának kimondása után?

I. A.: Megkönnyebbülést… És azt, hogy ilyet szeretnék még csinálni.

H. M.: Nem izgultál?

I. A.: „Neeem”, inkább jólesett benne lenni.

H. M.: Elsőre olvasol, vagy van némi rákészülési időd?

I. A.: Minden aznapi felvétel után felolvasom a másnapi részt is, de akkor csak apának. Ha alszom rá egyet, legközelebb sokkal jobban megy és irtó keveset hibázom.

H. M.: A könyvek kiválasztásában mekkora szereped van?

I. A.: Olyanokat választunk, amiket előtte már olvastam, és el tudom képzelni őket a hangomhoz. Persze azért nem szabad túlszínészkedni, még ha jól is esne néha.

H. M.: Eddig hét hangoskönyv címed van a katalógusban. Akadt olyan, amivel nehézségeid voltak?

I. A.: Pár olyan könyvbe is belekezdtem, amiket végül félbehagytunk. Valahogy nem indultak elég pörgősen, és tudod, igazából olvasás közben én is unatkoztam. Az meg nagyon hallatszott a felvételen, tisztára „lapi” lett az egész.

H. M.: Melyik felolvasásod volt a legjobb élményed?

I. A.: A „Fura állatok” egy svéd nénitől, az szerintem nagyon illett hozzám. Téli szünetben vettünk fel minden nap egy fejezetet. Sajnáltam is, hogy olyan hamar kész lett. És a Janikovszkyk. Tőle annyira szeretnék még felolvasni.

H. M.: Azon gondolkodom, miért nem álltál le az első után, mint annyi felolvasó. Hangoskönyv kipipálva, ez is megvolt, aztán üldögélhettél volna a babérjaidon…

I. A.: Ha nem lenne ennyi rengeteg jó könyv a világon, biztos én is kedvetlenebbül olvasnék. Mindig van egy, amire azt mondom, na ezt „ooolyan” szuper lenne, ha mindenki megismerné! Lehet, hogy öreg néni koromig nem tudom abbahagyni, mert mindig jön egy újabb.

H. M.: És felolvasás közben mi ad erőt?

I. A.: A szüleim mindig azt szokták mondani, hogy szeretnek olyan dolgokat csinálni velem, amiknek a vége nem azonnal látható. Anyukám tavaly a „homokfix” alatt mindennap adott nekem folyóírás-órát például, apukámmal meg angolul végignéztük az összes Peppát, és együtt fordítottuk.

H. M.: Homokfix?

I. A.: Nyugi, home office. Na és a hangoskönyvek pont ilyen… projektszerűség. Napról napra egyre közelebb járunk az elkészüléshez, mégis annyira figyelnem kell, hogy ne lazázzam el az utolsó részeket sem, mert tudod, az annyira béna, amikor tök lendületesen indul, a végére meg, hát… „lelappad.”

H. M.: Apukád gyakran szól bele a felvételekbe?

I. A.: Egy ideig szükség volt rá. Most már hamarabb veszem észre a saját hibáimat, mint ő. „Soksoksoksok”, azt mondja mindig, ha túlszínészkedem, vagy ha valami olyan lagymatag lett, vagy ha túl gyors vagyok. Ja, és az apukám írásjelmániás.

H. M.: Azaz, ha nem tartasz elég szünetet vesszőknél, pontoknál?

I. A.: Ühüm. Azt szokta mondani, hogy ha hosszabb a szünet, abból lehet vágni, de a semmilyen szünettel nem lehet utólag mit kezdeni.

H. M.: Ebben van valami! És mondd, van olyan könyv, amit szívesen felolvasnál később, de még túl nagy falat neked?

I. A.: Igen, a „Gengszter Nagyi” David Walliamstól.

H. M: Akkor most elárulok neked egy titkot: ezt a könyvet én rakattam fel az igényelt könyvek listájára. Nagyon várom!

I. A.: Csúcs!

H. M.: Mivel foglalkozol még a felolvasáson és az iskolán kívül? Mit csinál ez a nagyon is felnőtt módjára viselkedő kislány, amikor épp nem a mikrofon előtt csücsül?

I. A.: Nagyon sok mindent. Játszom színielőadásosat, sportolok és azért írok is. Nemrégiben például egy portrét rajzoltam magamról egy füzetbe és írtam is hozzá egy rövid mesét az eddigi életemről. Ha gondolod, meg is mutathatjátok az olvasóknak.

Lazado lanyok 800

H. M.: Jó, akkor most essünk túl a legbácsisabb kérdésemen is: Abigél, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?

I. A.: Környezetvédő, forgatókönyvíró vagy magyarhang.

H. M.: Hát ahogy most hallgatlak, mindhármat ki is nézem belőled. Sok sikert hozzájuk! Mondd, üzennél még valamit a leendő felolvasótársaidnak, vagy azoknak, akik már átmentek a rostán, de még nem mertek belevágni?

I. A.: Hogy ne siessék el! És legyenek precízek! Ezt a feladatot komolyan kell venni, mert a hangunkat valaki más fogja hallgatni, többen is. De utólag annyira jó látni, mennyit fejlődtél, és hú, már öt hangoskönyved van, már tíz. Meg örömet okoz nekünk és a hallgatóknak is. És így nem kell a Braille-könyveket tapogatni az ujjaikkal, meg cipelniük őket, mint apukámnak, csak előkapják a telefonjukat, és örülnek, hogy jé, ez is megvan hangoskönyvben? Fogják magukat, és hallgatnak egy jó kis Janikovszkyt meg még pár Lackfi-ételverset, amíg mondjuk a buszon ülnek vagy a kislányuk a parkban görkorizik az anyukájával… És akkor tök jó nekik!

***

A 101. esti mese lázadó lányoknak

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Abigél nevű lány, aki unalmas pónis rajzfilmek helyett izgalmas kalandfilmeket nézett. Nem azért, mert menőnek találta emiatt magát, bár egy kicsit azért büszke is volt rá, de különösebben nem. A játékokkal is így volt. Erre nem ő volt a legbüszkébb, hanem az anyja és az apja. Azt mondták: Addig örülj, amíg más vagy, mint a többi!

Bár sokan kérdezték, hogy miért nem járkál Frozen-es pulcsiban, de ő csak vállat vont és nevetett.

Született: 2013. szeptember 24-én, Magyarországon.

Mottója: A valóság nem a varázslat, hanem akadály is van.

 

Helle Maximilian és Iván Péter