Ülök egy tabáni padon felolvasónkkal, Michaletzky Krisztinával, és miközben családról, pedagógiáról, írókról és olvasókról folyik a szó, végig tűhegynyi nyugtalanság munkál bennem. A kétgyerekes, háromdiplomás terapeuta – volt iskolapszichológus és főiskolai tanár – olyan friss, fesztelen és szlenggel teletűzdelt vagány pesti dialektusban nyilatkozik, amit nehéz lesz írásban érzékeltetni.
Aztán odajön hozzánk egy-két blöki, persze főleg felolvasónk kutyájának szagnyomaira utaznak, nevetgélünk, pletykálunk, és én is belelazulok a feladatba. Kriszta szavaival élve: hadd szóljon!
Iván Péter: Lefogadom, hogy éppen most adtál le egy újabb felolvasást.
Michaletzky Krisztina. – Bezony, bezony. „Itta ló, kalvinó”.
I. P.: Italo Calvino? Majdnem belőle írtam a diplomamunkámat.
M. K.: „Ha egy téli éjszakán egy utazó” – ezt még a nyaralás előtt bedobom a kalapba, aztán irány a Bükk.
I. P.: Tudtad, hogy én meg miskolci vagyok? Hej, hány vaddisznónak kicakkoztuk gyerekkoromban a fülét!
M. K.: Az Ember meg szilvásváradi, amúgy is hegy-hegy-hegy-hegy, nálunk túramánia megy ezerrel.
I. P.: Biztosan abban is olyan fáradhatatlan vagy, mint a felolvasásban. Jó pár sorozatot köszönhetünk neked, meg néhány hét-nyolcszáz oldalas könyvlavinát.
M. K.: A sorozatokkal amúgy csöppet ráfaragtam.
I. P.: Jaj.
M. K.: Druon Elátkozott királyainál a harmadik kötet felénél tartottam, amikor szóltak, hogy nyugi, ez már megvan nekünk Bodor Tiborral. Akkor azt mondtam, én itt már meg nem állok a hetedik kötet végéig, aztán csináltok vele, drága lelkeim, amit akartok, ki is dobhatjátok.
I. P.: Nem dobtuk ki. Hallgatjuk, szeretjük. További bakik?
M. K.: A Menny és pokol trilógiát kétszer olvastam fel, mert előszörre technikai csetlés-botlások miatt nem a csili-vili mikrofonom, hanem a vacak laptop vacak mikrofonja vette az egészet, jó vödörhangú lett.
I. P.: Harminchárom órányi Jón Kalman Stefánssont rögzítettél rossz bemenettel? Akkor nem igazán hallgattad vissza sokszor magadat. Krisztina nem szívesen hallja Krisztinát?
M. K.: Most már csak-csak elvagyok magammal, meg valószínűleg máshogyan is olvasok fel, az elején volt hosszas körömrágcsa, fuj, borzalmas a hangom, biztosan nem megy át a rostán, szegény látássérültek, ha ezt kell hallgatniuk, mindegyiknek kihullik a haja.
I. P.: Mégis jelentkeztél.
M. K.: Mindenképpen akartam valami karitatívat, de tisztázzuk, hogy én nem vagyok Teréz anya. Sem mártír. Sokféle opciót lezongoráztam, beteg gyerekek, beteg felnőttek, volt minden, ez ezért nem jó, az azért, és akkor jött velem szembe a felhívásotok, hát ez jó, hát ez kell nekem, mondom, olvasni imádok, és ezt akkor csinálom, amikor akarom, ott, ahol akarom. Meg azért úgy igyekszem, hogy nekem is örömet okozzon. Másképp nem megy. A gyerekeimmel is így volt, hogy én a homokozóban építgessek velük, na, az nagyon nem, gyalogoljunk huszonöt kilométerkét, az nagyon igen. És nicsak, azóta is túráznak, túrázunk.
I. P.: Két év alatt negyven könyvet beszéltél föl. Pedig van teneked polgári foglalkozásod is.
M. K.: Pest megye egyik legnagyobb pedagógiai szakszolgálatának dolgozom, van itt minden, vizsgálat, fejlesztés, pszichológiai ellátás, csoportfoglalkozás, logopédia, gyógypedagógia. Viszont elég rugalmas a munkarendem, ráadásul éjjeli bagoly vagyok, és csütörtöktől hétfő hajnalig, amikor nálam van a laptop, mondjuk hazajövök este nyolc-kilenc körül a sétáltatásból és akkor éjfélig, egyig, kettőig, hadd szóljon, megy.
I. P.: Öt-hat óra. Te egy fonológiai fenomén vagy!
M. K.: Jó, közben szünetelek azért, egy cigi, egy kávé, egy jutifalat, de amúgy nekem ez tényleg megy.
I. P.: Igaz, hogy felolvasás közben a családod kénytelen füstjelekkel kapcsolatba lépni veled?
M. K.: Fényjelekkel. Mert én azért hermetikusan dunsztolom magam, „sekisebe” van, ha valaki akar valamit, az ablakon át egy zseblámpával rávilágít a képernyőre, jó, én akkor még azt a bekezdést vagy azt a fejezetet felolvasom, utána kimegyek.
I. P.: Hogyan vonzod be az új címeket? Elég változatos az ízlésed.
M. K.: Életrajz, dokumentumkönyv nuku, csak regény, de azon belül valóban széles a sáv. Folyamatosan nézem az igényelt könyvek listáját, befigyel persze néhány szívemszottya könyv is, és ott vannak a kutyás cimbik, például Baricco az egyikük tippje volt. Legtöbbször előre elolvasom őket, bár volt már, amibe ismeretlenül kezdtem, ettem is a kefét miatta rendesen, de az tuti, hogy ha egy hangoskönyvet bevállalok, azt én garantáltan le is gyártom.
I. P.: Akkor ez a munka megfelelően karitatív számodra?
M. K.: Persze, simán el tudom magam képzelni tizenhúsz év múlva is a mikrofon mögött, ezzel nincs gond. Hiányzik viszont a hallgatói visszajelzés, és itt nem azt akarom megkapni persze, hogy jaj de szép hangja van a Krisztikének, csak valami, tudod, hogy tetszett, hogy jé, hogy ilyenből még többet, hogy esetleg ettől a szerzőtől légyszi még … De közben meg lettek olyan látássérült olvasók, akik egy-egy felolvasásom kapcsán csakugyan írtak nekem, egyikükkel a mai napig heti szinten mennek a levelek, mondhatni, barátság. Meg aztán arra gondolok, hogy valaki biztosan tud mit kezdeni ezekkel a könyvekkel, úgyhogy…
I. P.: Úgyhogy hadd szóljon?
M. K.: Hát ja. Hadd szóljon!
Iván Péter
