Talán nem minden hallgatónk tudja, de hangoskönyveink több lépcsős, komoly minőségellenőrzésen mennek keresztül, mielőtt állományba kerülnek. Kedves munkatársunk, Baranyiné Miks Mária egyike önkéntes meghallgatóinknak: ő nem hangját, hanem fülét, azaz értő figyelmét adja nekünk. Beszélgetésünk azonban ennél sokkal többről, egy kultúrában, kultúrával eltöltött élet állomásairól próbál képet adni.
Iván Péter: Két éve vagy nálunk meghallgató.
Baranyiné Miks Mária: Jaj, Péter, ha tudnád, hogy utálom ezt a megnevezést. Sajnos nem tudok helyette jobbat.
IP: Kétségtelenül van a szónak némi háromperhármas zöngéje. Hangoskönyvellenőr?
BMM: Hangoskönyvmeós.
IP: Tavaly év végén árultad el nekünk, hogy „jubiláltál,” ezekben a hetekben hallgattad meg a századik füleidre bízott felvételt. Azt is megtudtuk, hogy már hatvan felolvasó munkáját értékelted. Milyen szépen vezeted a kimutatásaidat!
BMM: Nekem ez az elfoglaltság hozta vissza a nyugdíjas hétköznapjaimba a rendet, a rendszerességet. Jó felkelni reggel, mert tudom, hogy van feladatom.
És mivel önkéntes alapon csinálom, még egy óriási előnnyel jár: senki nem szól rám, senki nem sürget! Van egy belső mértékem, egy csinálni akarásom: szépen beosztom az időmet, és az óráim, perceim gyönyörűen összerendeződnek ezáltal.
IP: Pedig biztos, hogy a száz könyvből nem mindegyik talált utat a szívedhez.
BMM: Van ennek ám egy izgalmas, játékos oldala is. Én ugyanis sosem tudom, legközelebb milyen könyvet küld Gál Enikő koordinátor. Nyitott vagyok valóban, a száz címből csak negyvennyolc volt széppróza, a többi memoár, ismeretterjesztő munka, szakirodalom. Eddig még egyikre sem mondtam nemet. Épülök tőlük, és ez a leépülés legjobb ellenszere.
Csakugyan volt egy-két könyv, ahol a gondolataim máshol jártak: semmi baj, a fülem vadászta a hibákat, én pedig kötögettem közben a fotelemben.
IP: Valahogy gondoltam, hogy a kezed sem pihen közben.
BMM: Ezt annak idején igazából a körömrágás elleni harc keretében kezdtem el, és kizárólag könyvhallgatás közben űzöm. Azóta felruháztam a családot meg a szomszéd gyerekeket is. Néha lecsapom a kötőtűt, feljegyzem az aktuális vágási hibát, aztán lehet drukkolni, elvétettem-e a sort, mert én a szemeket számolva dolgozom.
IP: Akkor magadnak nem jegyzetelsz a hallottakból.
BMM: Nem, ilyet én már régen nem csinálok. Ami nem tetszik, elengedem, ami tetszik, azt befogadom és tárolom. Ez is egyfajta szabadság, tudod?
IP: Azt hiszem, te vagy Szolnok legolvasottabb nagymamája.
BMM: Naponta három-négy órát töltök a magamra kiszabott meghallgatásokkal. Este viszont… no az este az enyém, akkor kezdek el olvasni igazából: nem kötelezőt, hanem amit én választok. Érdekes módon ezek az olvasmányaim egyre inkább köthetőek a meghallgatásaimhoz. Vagy a felolvasótól, vagy a szerzőtől keresek másik anyagot, sőt újabban a te könyvajánlóid alapján is, bevallom.
IP: Hú, köszönöm szépen. Én főleg kortársakról írok.
BMM: Engem mindig piszokul érdekeltek az aktuális hangok az irodalomban, de sosem volt időm komolyabban utánuk olvasni. Mostanában Jászberényi Sándortól Szvoren Edinán át Benedek Szabolcsig sok mindenkivel megismerkedtem, és tudok a témáikkal, a nyelvezetükkel azonosulni.
Látod, itt a meghallgatások révén újra belekerültem az áramlatba, és mindig van, ami megragad, ami foglalkoztat. Volt két éve ez a lehetőség, gondoltam, van még énbennem annyi, hogy belevágjak, azt nem gondoltam, hogy ennyire bele fogok merülni.
IP: Ez az első afférod a hangoskönyvtárral?
BMM: Fiatal koromban ábrándoztam arról, hogy ha Pesten élnék – amúgy nagyon nem szerettem volna soha Pesten élni, – biztosan odacsapódom valahogy a hangoskönyvtár közelébe. Én ugyanis hajdanában könyvtár szakot végeztem, bizony. Az államvizsgáig nagy dioptriákkal ugyan, de látóként jutottam el, az államvizsga előtti hetekben teljesen megvakultam.
Ha bárhol megcsap a könyvtárszag, eszembe jut, hogy én valaha könyvtáros szerettem volna lenni. Most ez egy kicsit megvalósult, látod?
IP: Megvakulni az államvizsga előtt, szent egek…
BMM: Itt három dolog volt folyamatban, amikor elvesztettem a látásomat: a pár hónapos kislányomat kellett ellátnom, a tanulmányaimat tisztességesen lezárnom és éppen lakhelyet is váltottunk a férjem új hivatala miatt, Jászladányból költöztünk Szolnokra. Nem értem rá szomorkodni, annyi tennivalónk volt, elhiszed? Egyszerűen megráztuk magunkat, és mentünk tovább.
Addig jószerivel fel sem fogtam, hogy vak vagyok, amíg a kislányom oviba nem került, én meg ott maradtam a lakásban dologtalanul. És akkor óriási szerencsém kerekedett. 1979-ben indult nálunk a megyei művközpont, hát bepofátlankodtam, jónapot kívánok, most költöztünk ide, van egy népművelő-könyvtáros diplomám, állok szíves rendelkezésükre. Az igazgatónő pedig rámbólintott.
Az ismeretterjesztési csoporthoz kerültem, ahol hanganyagokon alapuló munkával bíztak meg. Kezdetben vitaindító bejátszásokat ollóztam össze rádiófelvételek alapján, gyarapítottam, rendszereztem, gondoztam az audió állományt. Tizenkét éven át voltam médiatáros.
Ugyanakkor népművelői, közösségépítői ambícióimat is ki tudtam élni, mert jártuk az országot hasonló érdeklődésű látássérült kollégámmal, Rózsa Dezsővel: általános műveltségi vetélkedőket, játékokat szerveztünk a vakoknak a hanganyagaimmal. A munkahelyem rendkívül támogatta, hogy megutaztassuk ezeket a szalagokat. Általában a megyei tagegyesületek meghívásainak tettünk eleget, ahol neves közreműködőkkel, roppant jó hangulatban zajlottak az agytornák, de eljutottunk iskolákba, Nyári táborokba is sok rejtvénnyel, izgalmas, szórakoztató anyaggal. Volt egy erre éhes korosztály akkoriban.
IP: Ezzel egy időben te már a jász-nagykun-szolnoki Vakok Egyesületénél is szerepet kaptál, huszonhárom évig voltál ott az érdekképviselet vezetője.
BMM: Igen, és voltaképpen ez biztosította a folytonosságot az életemben, hiszen a 90-es évek elején, a fene nagy átszervezések alkalmával velem együtt munkatársaim nagy részét szintén menesztették a művelődési központból.
Amikor lemondtam a tisztemről, újra csak nagy szerencse ért. Megszülettek az unokáim, köztük megint csak elpepecselgettem. Mindig volt valami, ami kielégített. És mellette folyton, folyton a könyvek.
IP: Hadd fiatalítsalak meg egy kicsit. Ha jól tudom, te egy echte sváb kislány vagy.
BMM: Bács-Kiskun megyében születtem egy tanyán, igazi mesevilág egy csöpp gyereknek. Innen hároméves koromban átköltöztünk egy sváb faluba, Császártöltésre. Én tulajdonképpen az ottani óvodában tanultam meg magyarul, a családban ezt a nyelvet alig használtuk. Baján a német nemzetiségi gimnáziumban érettségiztem. Debrecenben végeztem el a tanárképző főiskolát, utána a férjem révén Jászladányba, onnan hamar Szolnokra költöztünk.
Én nem tudom, miért látom olyan szépnek a múltamat. Úgy érzem, semmiféle hátrány a csökkentlátás miatt nem ért, voltak barátaim, barátnőim, normális emberi kapcsolataim, éltem a hozzám hasonló lányok, fiatal nők életét.
IP: És írtál. A hangoskönyvtárunkban található három kötetnyi verset, elbeszélést húszas és negyvenes éveid között pötyögted le Braille-írógépeden.
BMM: Nem szégyellem őket, akkor biztosan úgy gondoltam, ahogy leírtam, de egészen véletlen, hogy ebből a halom irományból könyv, sőt könyvek lettek. Írogattam, de ez a múlté. Bárcsak olvastam volna helyette!
Ráadásul, képzeld, olyan neves felolvasók adták a hangjukat a dolgaimhoz, mint Kelemen Erzsébet, Korek Mária és Mach András. Na, Azóta is buzgón bujkálok előlük, szerintem megvan rólam a véleményük…
Iván Péter
