„A könyvtár gyógyír a léleknek” – Még egy beszélgetés Szilágyi Ildikó könyvtárossal

Egy szeretett kolléga nyugdíjba vonulása nem csupán a távozó, de az aktív munkatársak számára is gyászfeladat lehet. Egyelőre távol tartom magamtól a gondolatot, hogy Ildikó lelkes hangja többé nem csendül fel a MVGYOSZ könyvtárszobácskájában, nincs több könyvtipp, eszmecsere, kultúrpletyka. Inkább elhívtam kedves irodalmi társalkodómat egy búcsúbeszélgetésre a Városligetbe. A téma ez alkalommal nem a kortárs hazai próza, sem az orosz klasszikusok, hanem Ildikó maga.

Iván Péter: Ezekben a napokban zárul le negyven esztendős könyvtáros pályafutásod, amelynek utolsó állomása a MVGYOSZ Braille- és Hangoskönyvtára volt. Előtte Baján, Kalocsán, Gödöllőn, huszonhat évig Debrecenben, majd 2016-tól a FSZEK fiókkönyvtáraiban dolgoztál. A hozzád hasonlókra mondták régen, hogy vándormadár.

Szilágyi Ildikó: A rendszerváltás előtt valóban nem nézték jó szemmel, ha valaki gyakran vagy egyáltalán váltogatta a munkahelyeit. Aggódva kérdezték néha, csak nincs velem valami baj, hogy eljöttem az előző helyről. De a vándorlás oka a családom mobilitásán túl általában a szakmai tapasztalatszerzés, új kihívások lehetősége volt. Gyakran úgy éreztem, az adott helyen már nem fejlődhetek tovább, lezárult egy tanulási folyamat, egy projekt.
Nekem kiváltság eljutni ából bébe, a káoszból rendet teremteni. Ez az irány az egész életemet végigkíséri, minden munkahelyemen adódtak ilyen helyzetek, és ezt egyáltalán nem bánom. Menet közben, a folyamatban is tanul az ember valamit, feszegeti a saját határait. Olykor ez nem igazán kellemes feladat, mert beleveszünk az apró részletekbe és csak a nehézségeket látjuk, de utána mindig felemelő érzés visszatekinteni.

Iván Péter: A Braille-állomány rendezése biztosan ínyedre való megbízás volt, hiszen ezek a könyvek évtizedek óta vártak egy jó gazdára.

Szilágyi Ildikó: Ez volt az eddigi leghosszabb projektem, majdnem teljesen igénybe vette a szövetségnél töltött három és fél évemet. A Braille-állomány átválogatása, vonalkódozása és beleltározása 2022 nyarán ért véget, idén a pontírásos és hangoskönyv-katalógus egybefésülésén végeztem el az utolsó simításokat, valamint átnéztem a még feldolgozatlan, magnószalagról digitalizált felvételeket is.

Iván Péter: Milyen érzés volt a síkírás univerzumából átlépni a tapintható könyvek és a hangfájlokon megszólaló olvasmányok világába?

Szilágyi Ildikó: Valóban fura volt a szép kiállítású könyvekkel teli könyvtárak után egy olyan helyen megkezdeni a munkát, ahol nincs színes könyvborító, a betűk pedig láthatatlanok. Imádom a frissen nyomtatott könyvek illatát, ez az érzés itt elmaradt. A hangoskönyvek CD-egyenborítója sem volt túl informatív, hiszen a szerzőn és a címen kívül sok támpontot nem adott a tájékoztatáshoz. Az állomány viszont hasonló összetételű, mint egy általános gyűjtőkörű közkönyvtáré, ez biztonságot adott, mert így a könyvismeretemre tudtam hagyatkozni .

Iván Péter: Hosszú időbe telt felmérni az állományt és az olvasóközönséget?

Szilágyi Ildikó: 2020 februárjában kezdtem az MVGYOSZ-nél, egy hónap múlva a pandémia miatt máris kénytelenek voltunk zárni. Nagyon hiszek a személyes találkozásokban, de az olvasókat és ízlésüket kezdetben csak a postázásokon keresztül volt módom megismerni. Arra így is rájöttem, hogy sokan közülük évtizedek óta ugyanazt a műfajt, zsánert, hovatovább szerzőt keresik, nem kísérleteznek, megmaradnak a régi berögződéseknél. Amikor végre eljöttek a könyvtárba és váltottunk pár szót olvasmányélményeikről, élethelyzetükről, már volt annyi rálátásom, hogy új szerzőket ajánlhassak nekik, hogy új utakra csalogassam őket.

Iván Péter: Ezeket a személyes ajánlókat igen sokan jó néven vettük.

Szilágyi Ildikó: Mindig törekedtem arra, hogy létrehozzak valamiféle szimbiózist olvasó és könyv között. Hiszen élethelyzettől, életkortól, de akár lelkiállapotunktól függően számtalan olvasata lehet ugyanannak a könyvnek, s ha egy irodalmi alkotás nyomot hagy bennünk, vezet, tanácsot ad, az különleges szerencse. Mi könyvtárosok könyvek között élünk, sokszor rajtunk múlik, hogy a birtokunkban lévő kincsek közül melyiket csillantjuk meg az olvasó előtt. Ha valaki hozzánk fordul ajánlásért, ránk hagyatkozik, az egyfajta bizalmi kérdés.

Iván Péter: Mégsem lapozhat bele a könyvtáros minden egyes könyvbe.

Szilágyi Ildikó: Könyv nem kerülhet fel úgy a polcra, hogy ne tudjon róla valamit a könyvtáros, az én időmben legalábbis még ez volt az elvárás. A fülszövegen kívül kritikákból, előolvasásokból, ajánlásokból tájékozódtunk, ma különböző irodalmi portálokról gyűjthetjük be a kellő ismereteket. Minél több időt tölt könyvek között az ember, annál inkább rádöbben ismeretei mákszemnyi mivoltára. De egy könyvtáros esetében belső igénynek kell lennie a folyamatos tanulásnak, önfejlesztésnek, a világra és az emberekre való nyitottságnak.

Iván Péter: Ez manapság, amikor mindenki író, nem is olyan könnyű.

Szilágyi Ildikó: Azt gondolom, ha az ember egy jó könyvet olvas el, a végén több lesz ő maga is. Most, hogy nincs szakmai szűrő, valamiféle cenzúra, irodalomnak álcázva érkezik megannyi könyv, amely nem épít, hanem rombol, nem értéket közvetít, hanem sekélyessé tesz, időnként az olvasó önértékelését aknázza alá. Mit tehet a könyvtáros? Átengedi a saját olvasottsága, eddigi tapasztalatai szűrőjén, és ami azon fennakad, azt nem ajánlja, legfeljebb megtűri. Persze ez sem objektív filter, nem vonatkozik az összes potenciális olvasóra, hiszen az emberek sokfélék, sokféle ízléssel. Ezért tanácsos egy lépést hátralépni, mielőtt ítéletet mondunk.

Iván Péter: Én magam is jó néhány olvasmányélménnyel gazdagodtam ajánlásaid folytán. De az utóbbi évtizedekben nem sok hozzád hasonló könyvtárossal találkoztam ám.

Szilágyi Ildikó: A pályám során volt egy adott pillanat, úgy az ezredforduló táján, amikor nem abban az irányban fejlődtem tovább, amerre a szakma útja vezetett. A könyvtártudomány egyre inkább az informatika, a gépesítés felé haladt, én pedig azon a ponton inkább az olvasókat választottam. Esélyteremtő kapcsolati tréningeken és különböző humán továbbképzéseken vettem részt, megszereztem a kulturális menedzseri és az irodalomterapeuta-oklevelet. Én még úgy gondolom, a könyvtárosi tevékenység szolgálat, ezért is állt mindig közel a szívemhez az olvasószolgálati munkafolyamat. Az ókori görögök a könyvtár bejárata fölé azt írták: „Gyógyszeres ládika a léleknek”. Én még ebben hiszek, így tekintek a könyvtárra, persze tudom, hogy az én mentalitásom manapság egyre kevésbé piacképes.

Iván Péter: Engem az is megfogott első találkozásunk alkalmával, mennyire fesztelenül bánsz a látássérült emberekkel. Hamar megtudtam, hogy a debreceni Újkerti Könyvtárban te álmodtad meg azt az Esélyegyenlőségi Hetek programsorozatot, amely tíz éven keresztül kínált sérült csoportoknak bemutatkozást, lehetőséget a szemléletformálásra.

Szilágyi Ildikó: Eleinte nekem is voltak gátlásaim, félelmeim, de egy szerencsés találkozásnak köszönhetően ezek elmúltak. Rózsa Dezső, a kezdeményezés társszervezője készített fel arra, hogyan tudok segíteni egy látássérült embernek, miként kommunikáljak. Mivel nagyon hamar összebarátkoztunk, Dezső jó humora, az élet apró csodái iránti fogékonysága, a közös ötletelések feloldották a szorongásomat. Rengeteg tartalmas programunk volt, melyek szép emlékként maradtak meg. A búcsúztatómon pedig egy olyan felemelő mondat is elhangzott, hogy az én intézményem Debrecenben otthont adott a látássérült személyeknek. Ez a megállapítás őszinte örömmel tölt el. Bízom benne, hogy néhány olvasó közületek talán a pesti könyvtárhelyiség „vallatószékében” is egészen jól érezte magát.

Iván Péter: Számomra mindegyik beszélgetésünk emlékezetes maradt, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Viszont te sem jössz el tőlünk üres kézzel: ittléted alatt a hangoskönyvtár lelkes hallgatójává váltál.

Szilágyi Ildikó: Persze az éjjeliszekrényemen ott tornyosulnak a síkírásos könyvek, ha nagyon muszáj, tableten is olvasok, de járművön vagy a házimunka közben csak a hangoskönyv jöhet szóba. Így nincs holtidő, mindig kettesben tudok maradni egy-egy könyvvel, és egyszerűen van, ami felolvasva működik igazán. Engem például „A funtineli boszorkány” Bodor Tibor hangján érint meg legmélyebben.

Iván Péter: Papíron még maradhattál volna az MVGYOSZ-nél pár évig.

Szilágyi Ildikó: Az utóbbi időben észrevettem, hogy kezdek fáradni, néha kihullanak a fejemből nevek, címek, adatok, nem szívesen pályáznék a feledékeny könyvtáros néni komikus szerepére. És odáig sem szerettem volna eljutni, hogy megtűrt személy legyek, akinek elavult a tudása, megkopott a tekintélye, mégis ragaszkodik a székéhez. A rám bízott feladatot legjobb tudásom szerint elvégeztem, a leltár hiánytalan, nyugodt lelkiismerettel távozom.

Iván Péter: Milyenek voltak az első nyugdíjas hetek?

Szilágyi Ildikó: A szeretett munkámat elengedni igazi gyászfolyamatnak ígérkezik, hiszen az utolsó pillanatig szívvel-lélekkel végeztem a feladataimat, a tudásvágyam és a lelkesedésem nem csitult, azonkívül kötődöm a szövihez, sok kollégához, olvasóhoz, a könyvtárhoz. Biztosan lesz majd egy lecsendesedés utáni reggel, amikor úgy ébredek, no tessék, kipihentem magam, menjünk be dolgozni. De biztos vagyok abban, hogy kitalálok magamnak valami új elfoglaltságot.

Iván Péter: Lehetnél például önkéntes felolvasó, hiszen különlegesen kellemes hangod van.

Szilágyi Ildikó: Képzeld, akár ez a tevékenység is szóba jöhet. De amúgy sem szeretnék kiesni a kultúra fősodrából, olvasni, színházba járni még többet fogok, a könyvklubomra is jut elég idő. Az irodalomterápia terén szintén vannak terveim és időszerű lenne pár szupervíziós ülés is.
Úgy gondolom, hogy nagy szerencsém volt az életben, mert olyan hivatást választottam, ami sok örömmel ajándékozott meg a negyven év alatt.
Kívánom, hogy mindannyian találjátok meg a számotokra legmegfelelőbb munkakört, elfoglaltságot, amiben ti is kiteljesedhettek, amit szívvel-lélekkel, örömmel tudtok végezni!