Legsokoldalúbb „hátteresünk” munkálkodása érinti a Braille-, elektronikus és hangoskönyvtárat, a látássérült diákok tankönyvellátását, a Szövetség folyóiratának archiválását, valamint érdemes még megemlíteni azt is, hogy az MVGYOSZ elnökségét is erősíti. Itt az idő, hogy Sztakó Krisztát kicsalogassam szakmári háza tornácára egy kellemes beszélgetésre!
Iván Péter: Kriszta, rólad nekem mindig egy reformkori tollforgató jut eszembe, egy Berzsenyi vagy egy Kazinczy. Te sem mozdulsz ki hónapszám a vidéki birtokodról, ellátod a jószágot, s minden szabad percedet csendes kultúrmunkával töltöd…
Sztakó Krisztina: A jószágom? Már csak pár törpetyúk meg a kutyáim, macskáim. Ja, meg az ősöknél a birkák! De, amikor egyetem után hazaköltöztem, apukám betegsége miatt jórészt rám hárult, hogy a családi gazdaság állatait etessem, kitrágyázzam, gondozzam.
I. P.: Vakon.
Sz. K.: Lovak, disznók, birkák, tehenek, baromfi mellett nőttem fel, a kezemben vannak a mozdulatok, de persze nagykoromban ehhez is fel kellett találnom egy „vakos” koreográfiát.
I. P.: Pontosan hol terül el az uradalmad?
Sz. K.: A Sztakó-birtok egy kulipintyóból és egy apró kertből áll a nagyjából ezer lelkes Szakmár nevezetű Bács-Kiskun megyei településen.
Jó nekem itt, tényleg nem szívesen mozdulok ki. 2018-ban meghalt a vakvezetőkutyám, de nem igényeltem másikat, a falumban elvagyok egy fehérbottal is. Kalocsára, Kecskemétre, Pestre csak végszükség esetén utazom fel. A mai technológiák mellett azt mondom, ne már, hogy én menjek bárhová, jöjjön a világ hozzám!
I. P.: Azért Budapesten is megettél pár kiló sót.
Sz. K.: Igen, az ovit még itt helyben jártam ki, de utána felkerültem a Vakodába (a Vakok Általános Iskolája – a szerk.). Akkor még láttam, sőt egyre jobban láttam, elsős koromban 16, ötödikben már csak 8 dioptriás volt a szemüvegem, de csak olvasáshoz hordtam, amúgy nem voltam négyszemű. Arról viszont senki sem értesített, hogy nekem ezekkel a szemnyavalyáimmal nem szabadott volna intenzíven atletizálni: hatodikos koromban szépen meg is vakultam szinte egyik napról a másikra.
I. P.: De sebaj, gondolja Móricka, hiszen tiflopedagógiai oktatásban részesültél, látássérültek közt éltél, secpec átkapcsoltál vak üzemmódba.
Sz. K.: Á, kedves Móricka, én nyilván a kis hunyori látáskámra támaszkodtam mindenben, amiben csak tudtam. Friss vakként újra kellett tanulnom a legalapvetőbb feladatokat is, bénáztam az evőeszközökkel, közlekedéssel, kommunikációval. És akkor növesztettem jó sok tüskét is: gondold el, tizenhárom évesen, a kamaszkor kellős közepén, amikor éppen nyílna előtted a világ, ott állsz frissiben megvakultan. Nagyon bírtam utálni akkoriban mindenkit, aki nem értette ezt, nem hitte el, hogy ez van, vakká lettem.
I. P.: Mibe tudtál kapaszkodni?
Sz. K.: Van rólam egy fénykép abból az időszakból, ahogy ülök az íróasztalomnál. Az íróasztalon egy banán. Meg úgy tizenöt könyv. Egy másik világ, fiktív, nem valós, de jó! Amúgy tényleg, én a Vakodában gyakorlatilag beköltöztem a könyvtárba, és olvastam válogatás nélkül, ami jött, Kodolányit, Jókait, Feketét, indiánost, bármit. Hetedikben pedig kiváló tanulmányi előmenetelem miatt kaptam egy számítógépet, onnantól egy újabb dimenzió nyílt meg: újra csak könyv, de már elektronikus.
I. P.: Most jön a hangoskönyv-szerkesztő obligát kérdése.
Sz. K.: Nem fogsz örülni. Életemben összesen, ha húsz felolvasást hallgattam végig, már sokat mondok. Nincs bajom a műfajjal, egyszerűen csak jobb szeretek kézzel vagy gépi hanggal olvasni, az én képzeletemnek több teret adnak ezek a formátumok.
I. P.: Kedves olvasók, az interjú a riporter mély, beletörődő sóhaja után azonnal folytatódik. Szóval, ha ennyire jól ment a tanulás, a látásvesztés ellenére azért sikerélmény volt a suli?
Sz. K.: Imádok tanulni, és a nyelveken kívül mindig minden tárgyhoz volt érzékem. Gimiben is nagyon jó volt az átlagom, az egyetemen pedig egyenesen lubickoltam a változatos előadásokban. Töri-politológia szakon diplomáztam az ELTE-n, de elvégeztem az egyház- és a művelődéstörténeti programot is, meg jártam magyaron Balázs Géza szemináriumaira, beültem én minden órára, ami érdekelt.
I. P.: De nem lettél sem politikai elemző, sem sztártörténész.
Sz. K.: Az egyetem utolsó évében már pontosan tudtam, hogy egyik pálya sem az enyém. Addigra már más felé vitt az utam: 2004-től a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete elnöke lettem, az ezzel járó elfoglaltság minden energiámat lefoglalta. Az utolsó évben pedig már kénytelen voltam hazaköltözni is, amit egyáltalán nem bántam, hisz mindig úgy terveztem, hogy visszatérek Szakmárba. Elhallgatom egykori évfolyamtársaimat a tévében, rádióban, és azt is letagadom, hogy egyetemre jártam!
I. P.: A Vévéhez (a Vakok Világa című folyóirat – a szerk.) mióta van közöd?
Sz. K.: 2015 és 2021 között voltam a lap szerkesztője, de tudod mit? Mivel a régi lapszámok digitalizálásával máig én foglalkozom, a válaszom az, hogy 1939 óta van közöm hozzá.
I. P.: Itt meg egy múlt századi békebeli laptulajdonos jut eszembe rólad, aki képes egyedül megírni az egész újságot.
Sz. K.: Jöttek cikkek kollégáktól, külső forrásokból, de kétségtelen, hogy nagy hasznát vettem végtelen kreativitásomnak, amikor lapzárta előtt még maradt bőven kiadó hely az oldalakon. Szerkesztőként és újságíróként is rengeteget tanultam a hét év alatt, az olvasók pedig – úgy gondolom – szerették, ahogy csináltam. Amikor azonban eljött az arculatváltás ideje, örömmel adtam át a feladatot a friss szerkesztőbizottságnak. Sok egyéb dologba is belefolytam addigra. Szeretek mindig valami újat tanulni, csinálni, untat, ha sokáig csak ugyanazzal kell foglalatoskodnom, a végén sokalltam már a heti negyven munkaórát, amit muszáj volt a Vévére szánnom. Szerettem, de csak azt készíteni, az már nem volt elég számomra.
I. P.: Ott volt neked például a látássérült szerzők irodalmi szövegeit bemutató portál.
Sz. K.: 2014 óta gyűjtjük az irodalmisarok.eu oldalon látássérültek irodalmi értékű szövegeit. Nem azért, mintha létezne „vak irodalom”, a cél az, hogy egy helyen legyenek megtalálhatóak ezek az alkotások. A vakok mindig is csereberéltek egymás között saját gyártású verseket, novellákat, akkor hozzunk létre egy virtuális teret, ahol bárki számára elérhető száznál több látássérült közel ezer írásműve. Van is látogatónk szép számmal, New Yorktól Zimbabwéig kapunk visszajelzéseket a folyamatosan bővülő tartalomról.
I. P.: Jó kis oldal, van itt pályázatfigyelő, külföldi és hazai szerzők munkái, sőt tanulmányok, esszék is a vakságról. És nini, az egyik alkotó nem más, mint Sztakó Krisztina.
Sz. K.: Kiskoromtól fogva írok verseket, de az, hogy közreadjam őket, meg is állt az Irodalmi Saroknál. Azelőtt megjelentem itt-ott, de már csak ritkán költök és nem házalok a dolgaimmal.
I. P.: A régi pontírásos Vévék digitalizálása folytán szinte régész lettél.
Sz. K.: Ez valóban nagyon komplex feladat. Az OSZK-ból (Országos Széchényi Könyvtár – a szerk.) kapom a példányokat, de a könyvtárnak előbb restaurálnia kell őket: van, amit háromcentis penész borít, a háborús lapszámok pedig olyan silány papírra lettek nyomtatva, hogy kezelés nélkül szétporladnának a kezemben. Amikor eljutnak hozzám, digitalizálom őket, és következik egy dekódolási munka, hiszen ezek az újságok az úgynevezett Kassay-féle rövid Braille-írással vannak szedve, ami körülbelül 300-400 rövidítést használ, ma már ezt senki sem ismeri. Ezt írom át teljes pontírásba és síkírásba. A leletmentés eddigi eredményeit az OSZK EPA és a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete oldalain tettük hozzáférhetővé.
I. P.: Kriszta, hogyan telik egy napod odalent Szakmárban?
Sz. K.: Általában fél négykor kelek, és rögtön nekiülök a munkának. A kilenc és dél közötti időszak a szüleimé, átmegyek hozzájuk és ellátom őket, de délután és este megint csak dolgozom. Archiválom a régi Vévéket, iskolai tankönyvek pontírásos változatait szerkesztem és/vagy lektorálom, emellett a hangoskönyvtárban én foglalkozom a hangjátékok, rádiós színházi közvetítések feldolgozásával, ja és ott a DITAL (Digitális Tartalom Látássérülteknek – a szerk.) állományának bővítése is. S ha már könyv, akkor Braille-könyvek szerkesztésében is segédkezem, és persze az Irodalmi Sarok is számít rám. Mostanában pedig jár hozzám egy frissen megvakult kisfiú Kalocsáról, tanítom neki az írás-olvasást, életvezetési trükköket, mert hamarosan véget ér számára az online élet és igazi suliba megy, igazi gyerekek közé.
I. P.: Ahogy hallom, olyan napi 24 óra mínuszban lehetsz.
Sz. K.: Áh, nem hinném, inkább 48 óra az! De ez nekem mindenképpen álommunka, mindegyik részfeladatot imádom csinálni. A munkám a hobbim. A hobbim a munkám. Hétvégén is. A szabadságom alatt is. Néha még álmodom is azzal, hogy mit kéne hatékonyabban, gyorsabban, szebben, jobban. Én már csak ilyen vagyok. Valamit vagy teljes lelkesedéssel, vagy sehogy. Középút? Nekem ez az „aranyközép”!
Iván Péter
