Juhászné Gyurka Ildikó 2021 óta olvas fel a Bodor Tibor Hangoskönyvtárnak. Azt azonban csak kevesen tudják róla, hogy Ildikó Budapesttől 1000 kilométerre ül nap mint nap mikrofonja elé, hogy látássérült önkéntesként juttassa újabb és újabb olvasmányélményekhez a hallgatókat…

Iván Péter: Hallo liebe Frau Juhász! Honnan tetszik jelentkezni? Elkérhetem a koordinátáidat?

Juhászné Gyurka Ildikó: Állandó lakhelyünk öt éve az alsó-szászországi Bad Gandersheim, egy tízezer lelkes kisváros Hannovertől 90 kilométerre. A férjem már 8 éve kint dolgozott Németországban, mikor mi csatlakoztunk hozzá. Egy társasházi lakásban élek ott férjemmel és kisebbik fiammal, a két Gáborral. Norbi, a nagyobbik gyerekem nem kívánkozott ki. És itt van velünk a kiskutyánk, a gyönyörű border collie hölgy, Lilly.

I. P.: A település nevében a Bad valódi fürdőre utal?

J. GY. I.: Igen, a város szélén valóban állnak a helyi sóbarlangok szomszédságában épült szanatóriumok, ahol légző- és mozgásszervi panaszokat kezelnek. Nekünk még nem volt velük dolgunk!

I. P.: Könnyen sikerült beilleszkednetek?

J. GY. I.: A férjem taxizik, a volán mögött nagy közösségi életet él, nyakig benne van a város mindennapjaiban. Mi a kisfiammal ugyanannál a cégnél dolgozunk, igaz, én csak részmunkaidőben. Hetente kétszer nekivágok, és a város által kiadott ingyenes lapot kézbesítem két körzetben a lakosoknak. El sem hinnéd, mennyire sokan igénylik a nyomtatott sajtót a helyi és országos hírekkel, engem pedig régi ismerősként üdvözölnek a „kuncsaftjaim”, hiszen több éve fixen tőlem kapják kézhez a heti olvasnivalót. Errefelé igen barátságos, nyájas emberek élnek: eleinte fura volt, hogy ismeretlenek is rám mosolyognak, rám köszönnek kutyasétáltatás közben a parkban vagy a városban, de tudod, mit? Ezt a kedves szokást nagyon-nagyon hamar elsajátítottam.

I. P.: És ezek a nett kis német polgárok nem is tudják, milyen extra képességeid vannak. Látássérült önkéntesként készítesz hangoskönyveket látássérült könyvbarátoknak…

J. GY. I.: Peti, ezek a nett kis német polgárok eleve azt sem tudják, hogy látássérült vagyok. Retinitis pigmentosám van, a látóterem rendesen beszűkült, olyannak látom a világot, mintha folyton egy szélesvásznú filmet néznék. De azon a kis nyíláson, ahol kikukucskálok, nagyon élesen látok, a legapróbb betűvel szedett szöveget is elolvasom. Egyedül sötétedéskor vagyok kicsit bizonytalanabb, de olyankor lehetőleg nem lépek ki az utcára. Mivel így nőttem fel, azt mondhatom, hogy a mindennapi életben nincsenek gondjaim ezzel.

I. P.: Akkor szülővárosodban, Pécsett nem is igen vettél részt lánykorodban a látássérült emberek életében?

J. GY. I.: Dehogynem, a kilencvenes évek óta van tagsági könyvem a szövetségnél, és régebben Anna nővéremmel, aki szintén látássérült, eljártunk programokra, kirándulásokra. Ő piszkált azzal is, amikor megjelentek az első felhívások a BTKE részéről, hogy jelentkezhetnék felolvasónak. Hogyne, tiltakoztam, neked még csak-csak elolvasok ezt-azt, de itt álljunk meg, tesókám. Feketeöves bagós vagyok, ezzel a karcos-füstös hangommal szóba nem állnak velem a hangoskönyvtárban. Aztán gondoltam egyet, mégiscsak készítettem egy próbafelvételt, és legnagyobb meglepetésemre pozitívan fogadtátok. 2021 novemberében adtam le az első hangoskönyvemet, egy némileg családi vonatkozású tanulmányt a moldvai csángókról Baranyában. Piszok jó érzés volt a hangoskönyvtár-alkalmazásban azt látni, hogy „felolvassa: Juhászné Gyurka Ildikó”… Ne tudd meg, hányszor rákerestem!

I. P.: A technikusi munkát is átvállalod, hiszen mindig megvágva, könyvtárkészen adod le a cuccaidat.

J. GY. I.: Ugyancsak Anna nővéremmel és Miks Csabával csináltunk valaha a Hobby Rádióban egy „Péntek esti káosz” nevű adást, annak kapcsán tanultam meg a hangszerkesztés alapjait. Friss, fiatalos műsort akartunk, a komolyság mindennemű látszata nélkül, csak ugye ez egy online állomás és egy idő után visszajelzések híján kifáradt. Nekünk szép emlék, és látod, valamire csak jó volt!

I. P.: Két év alatt sikerült majdnem negyven könyvet felolvasnod. Mi alapján választasz?

J. GY. I.: A legelején elhatároztam, hogy szembe megyek a közízléssel, nem a toplistás könyveket fogom választani. Az életben igyekeztem mindenhol különc lenni – sajnos ez legtöbbször a vártnál jobban sikerült! – akkor a hangoskönyvtár hallgatóinak is kínálok valami nem mindennapit.
Mivel főleg ismeretterjesztő irodalmat és memoárokat, életrajzokat olvasok, a hallgatói igények közül szintén ilyeneket választok, ezért vállalkoztam az utóbbi időben pár sulis tankönyv meghangosítására is. Minden olvasmányomból szeretnék valamit tanulni, és úgy érzem, a regények erre nekem kevésbé alkalmasak. A nagy emberek visszaemlékezései viszont az izgalmas életpályák mellett némi vigaszt is nyújtanak: na, Ildikó, nem vagy te olyan elveszett ember, ha az ünnepelt művész, politikus is nyűgös, amikor fáj a foga! Csak ezt ők egy hozzáadott irodalmi és szellemi plusszal tudják tálalni, ami miatt még élvezetesebb az olvasásuk.
Aztán időnként belenyúlok, mint az „Egy kutya bakancslistája” esetén, ott nagyon megviselt a blöki haldoklása. Nem baj, ilyenkor kikapcsolom a mikrofont, ledőlök az asztalra pityeregni kicsit, a kiskutyám odajön, körbeszimatol, aztán megtörlöm a szemem és folytatom a felolvasást. Szabó Győző drogvallomása, a „Toxikoma” pedig anyaként, szülőként olvasva volt sokkoló, elképesztő, milyen könnyű egy fiatalnak belecsúszni ebbe a narkós univerzumba. Komolyan mondom, Peti, ezt a könyvet hetedik osztályban már kötelezően elolvastatnám minden kiskamasszal.

I. P.: Nem semmi menet lesz az Arany embert lecserélni a Toxikomára, de végül is talán nem reménytelen az ügy… Mondd, Ildi, a tartományi német hangoskönyvtár nem érdeklődött felolvasói képességeid iránt?

J. GY. I.: Jaj… a német nyelv az én kis csontvázam a szekrényben, egyszerűen nem tudok zöldágra vergődni vele. Amit mondanak, azt nagyjából értem, de ha meg kell szólalni, nagyon bizonytalan vagyok. A hiba bennem lehet, a németek soha nem figuráznak ki vagy torkollnak le, mindig türelmesen kivárják, mit akarok mondani. Rajtuk nem múlik. Nem tudom, talán azért van bennem ez a görcs, mert negyvenévesen találkoztam ezzel az idegennyelv-dologgal először…
Amúgy nem izgatom magam túlságosan emiatt. Két remek fiút neveltem fel, akik strammul megállják a helyüket a világban, a hangoskönyveimmel pedig virtuális nyomot is hagyok magam után. Amíg nem kezdtem bele, nem is tudtam, hogy ez mennyire hiányzott még az életemből. Nagyon különleges dolog ez a munka, hiszen a szövegek által hallatom a hangomat, mások pedig még kíváncsiak is rá. Hát kell ennél több?

Iván Péter