Mach András, az önkéntes felolvasók kifogástalan modorú és nyugodt állhatatossággal tevékenykedő korelnöke 2023. január 6-án tölti be nyolcvanadik életévét. Az MVGYOSZ a kerek évforduló alkalmából készült felolvasói interjúval kíván neki boldog születésnapot és jó egészséget.
Iván Péter: Próbáljunk már a nyomára jutni, hogyan szökkent szárba viszonyod a szavalással, egyáltalán irodalmi szövegek megszólaltatásának szükségletével.
Mach András: A versekkel való foglalkozás leginkább a középiskolában kezdett kiteljesedni bennem, azt kezdtem akkortájt érezni, megérezni, hogy mi az, amiben én más tudok lenni, mint a többiek. Ismered a József Attila-sort, „Születtem, elvegyültem és kiváltam”, az ember szeretne valamivel kitűnni a társai közül. A versmondás járható útnak tűnt, pár szavalóversenyen komoly eredményeket értem el.
I.P.: Milyen lehetőségei voltak a hatvanas években egy ifjú versmondónak?
M. A.: Még a gimnáziumi évek alatt csatlakoztam a Sztanyiszlavszkij Irodalmi Színpadhoz. Az valami csoda volt. Csoda volt együtt bogozgatni, mi rejtőzik egy-egy vers mögött, csoda volt hallgatni, milyen jól csinálják a többiek, csoda volt kiállni a pódiumra és megpróbálni nekem is jól megoldani…
I.P.: Egy ilyen kezdés után kézenfekvőnek tűnik a Színművészeti.
M. A.: Négyszer-ötször próbáltam, később a korhatárküszöb miatt már nem lehetett oda felvételiznem. Aztán ez az egész dolog el is halt. A sorkötelezettség második évét a Honvéd Művészegyüttes színészcsoportjában tölthettem, végzett, diplomás színészek társaságában: ott én persze nem Otellóként, csak olyan „uram, a kocsi előállt-kaliberű” szerepekkel szekundáltam. Ez akár lépcső is lehetett volna a továbbiakhoz, de hamar kiderült, hogy a színjátszás nem az én kenyerem. Magamért egyedül a pódiumon tudtam vállalni a felelősséget, de több emberrel együttműködni, na az már nem ment. Majd később kellett keresnem valami megélhetést is, mert jött a szerelem, a család, a gyerekek, nem jutott idő a versmondásra.
Mikor egy harminckilenc évig tartó kitűnő házasság után magamra maradtam, és nyugdíjba mentem, rögtön keresni kezdtem, mivel foglalhatnám le magam. Saját családom és szűkebb gyerekkori lakhelyem, Zugló történetét kezdtem kutatni, akkor kötöttem szorosabb ismeretséget az internettel is. Persze első „guglis” keresésem, ki nem találnád, az volt, hogy versmondás.
I.P.: Lehet, hogy édesanyád már babakorodban verseket olvasott fel neked? Vagy ez a vonzalom valami sokkal ősibb?
M. A.: A mi egyszobás zuglói házmesterlakásunkban talán ha tíz könyv kuporgott valahol egy polcon, anyám hivatalsegéd volt, apám segédmunkás, innen nem jött semmiféle kultúra. Én mégis arrafelé indultam. Arrafelé? A könnyebb irányba. Sosem voltam tornabajnok vagy ezermester, viszont a Szabó Ervin Könyvtárban az úttörőknek egy évre egy forint volt a tagsági díj, ezért kéthetente el lehetett hozni két-három könyvet, azokat fölzabálni és menni utánpótlásért. Ami kívülről érkezett és kultúrának volt nevezhető, azt szerettem befogadni, a magamévá tenni. Hogy mi az, ami az embert a Weöres-bölcsődalok híján is az irodalomhoz vonzza, az úgy tűnik, – nincsen rá jobb szó – mégiscsak a genetika.
I.P.: Akadt-e példaképed, esetleg olyan versélményed, ami elindított ezen az úton?
M. A.: Érdekes módon nem volt egy nagyhatású tanárom sem, vagy olyan könyvtáros, aki jófajta lírával traktált volna. Tizenhat éves koromban viszont a kezembe kerültek Karinthy külön kötetben összegyűjtött versei, köztük egy Martinovics című költemény, mint később megtudtam, tizenkilenc éves korában írta, lenyűgöző, fantasztikus alkotás. Ezzel a verssel neveztem egy szavalóversenyre: a fellépés előtt pár héttel bárányhimlős lettem, és a piros cédulás szobafogság idejét azzal töltöttem, hogy a Martinovicsot mondtam, mondtam, mondtam. Akkor indult meg bennem a dolog.
I.P.: Nem egy röpke epigramma! Hány percen át lehet zengetni a pódiumon?
M. A.: Olyan szűk negyedóra alatt elszavalható. És képzeld, mégis annyira belém költözött, hogy amikor majd’ negyven év kihagyás után csak úgy tréning gyanánt újra elővettem, fejből ment az egész, csak párszor kellett belepillantanom a kötetbe.
I.P.: Ezek után hogyan húzott be az építőipar?
M. A.: Az István gimnáziumba jártam, reál tagozatra. A humántól elriasztott a hír, hogy ott latint tanulnak. Ó, ha tudtam volna, mennyi kínom lesz énnekem a matekkal és a fizikával… Az építőipar nem vonzott, de nem is taszított. Anyám hallotta a munkahelyén, hogy egy fiatal embernek abban van perspektíva, hát nézzük meg közelebbről. Nem tudtam, mi ez, majd fölvesznek, megtanítanak, mit köll csinálni, dolgozom, pénzt keresek. Az Országos Szakipari Vállalatnál kezdtem mint technikus, aztán az Egisben folytattam üzemfenntartási területen, közben rábeszélésre építőipari üzemmérnöki oklevelet szereztem az Ybl-ön, a legvégén a Magyar Államkincstár gyönyörű főépületének a műszaki gazdájaként mentem nyugdíjba. Nem voltam én rettentően építész, inkább kiszolgálója az építőiparnak.
I.P.: Aztán csak fölvetted újra a fonalat.
M. A.: 2003-ban kezdtem körülnézni, hogy a versmondás működik-e még. Eljárogattam a Magyar Versmondásért Alapítvány foglalkozásaira, és hamarosan nem csupán mentor-mentorált, de igazi baráti kapcsolatba kerültem a kör vezetőjével, a tavaly elhunyt Sződy Szilárddal. Az ő noszogatására léptem újra pódiumra, és az ő segítségével készült el 2015-ben önálló estem is Levegőt címmel.
I.P.: Kiváló a statisztikád.
M. A.: 2005-től kezdve nyolcvan országos versenyen indultam és ebből harminc alkalommal el is hoztam az első díjat. Hat ízben tértem csak haza üres kézzel. Egész jó kis sorozatot csináltam itt tizenhét év alatt. Nagy öröm ám, nagy dolog, ha ki lehet állni a pódiumra és valami olyat elmondani, amiről azt gondolom, fontos, hogy mások is tudják.
I.P.: Léptél te már fel másfélezer ember előtt is. Sosem izgultál?
M. A.: Lámpalázam sosem volt. Párszor megesett velem pár arcpirító baki, kevés volt belőle. Ha kiállok a pódiumra, teljesen biztos vagyok a szövegben. Nem kell azzal foglalkozni, melyik sor következik, azt álmomból fölkeltve is tudom, hanem amikor elindítja az ember, „meg kell csinálni” azt a verset. Azzal együtt, hogy én átadom a közönségnek az üzenetet, azért a szemem sarkából látom, hogy mozognak vagy nem mozognak a nézőtéren. Ha pár sor után abbamarad a mocorgás, akkor megfogtam őket. Ettől persze még inkább felvillanyozódik a versmondó, és a szavalás végéig képes fenntartani a figyelmet.
I.P.: Varázslat. Ehhez az azonnal reagáló, eleven közeghez képest, hallgatóság nélkül felolvasni a hangoskönyvtár számára nem kelt benned hiányérzetet?
M. A.: Amikor kinyitom a könyvet és beindítom a diktafont, én úgy érzem, hogy valakinek, valakiknek beszélek, mesélek. Annyiban is más, hogy a prózánál azért minimális színészi játékra szükség van, főleg a párbeszédeknél, különben a hallgató egy idő után összezavarodhat. Aztán, ha újra a narrátor jön, azt visszafogottabban kell felolvasni: ezekkel a feladatokkal elszórakozom. A vers fennhangon olvasva is működik, de nem árt felvétel előtt egyszer-kétszer elolvasni őket. Vannak azért olyan szürrealista irományok, amit az ember hirtelen nem tud hová tenni.
I.P.: Hány verset tudnál itt nekem fejből elmondani?
M. A.: A repertoárom 80-90 vers, de hogy ebből hányat tudok fejből… Apró felfrissítés után valamennyit. Fennhangon elpróbálom, egy-két ismétlés után már nincs fennakadás. Ha kell, előveszem őket, ha nem, akkor is, mondogatom őket otthon magamnak. Az egyik, amit az utóbbi időben tanultam, Parti Nagy Lajos Szívlapátja. Azért nagyon odavagyok.
I.P.: Aki egyszer hallotta, egyhamar nem felejti el kivételes orgánumodat. Nekem Tar vagy Bächer szövegei egy életre összeforrottak a hangszíneddel.
M. A.: Ez csupán adottság, s persze mélyítette, „nemesítette” az a hatvan év dohányzás is… Azért kaptam már olyat zsűritagtól, hogy mit keresek én a pódiumon ezzel a kásás-gombócos fuldoklással…
I.P.: „Zuglói capriccio” című könyvedet olvastuk, szeretjük. Hogyan ragadtattad magad írásra?
M. A.: Az indexnek volt hajdanán egy Zuglóiak, ide! című fórumrovata, ahol a hozzászólók megoszthatták a nagyérdeművel a kerülethez fűződő emlékeiket. Nosza végigsétáltam gyerekkorom utcáin, és én is írtam egy bejegyzést. Felfigyeltek rá, kértek még belőlem. Amikor már 35-40 megjelent, a lányom kérdezte, baj lenne-e, ha ebből könyv születne. Tímea a capriccióim kedvéért tanulta ki a könyvcsinálást, sőt Jolsvai Andrást is rávette, hogy írjon előszót a tárcagyűjteményhez. Aztán valahogy 80-90 prózai szöveg után elapadt a forrás, elfogyott a kedvem, az ihletem a bloggerélethez.
I.P.: Egy darabig azzal is foglalkoztál, hogy feltárd a családod múltját.
M. A.: Ma már interneten is lehetséges családfát kutatni. Ha rá tudsz áldozni némi pénzt, gazdag adatbázisokban sok találat közül válogathatsz.
I.P.: Jutottál valamire?
M. A.: Az biztos, hogy legalább három generáció óta élünk Zuglóban. Nagyjából tudom, honnan jövök, bár vannak még fehér foltok.
I.P.: Első számú tevékenységed mostanában mégis az, hogy hangoskönyveket készítesz nekünk. Az ötven plusz egy kötet, amellyel idáig megajándékoztál bennünket, pompás betekintést nyújt a kortárs magyar irodalomba.
M. A.: Nemsokára öt éve lesz, hogy egy ismerősöm felhívta a figyelmem egy hirdetményre, melyben felolvasókat kerestetek. Úgy gondoltam, van ebben némi rokonság a versmondással: egy irodalmi művet kell élőszóban hitelesen továbbadni. Ideje van a nyugdíjasnak, hát próbáljuk meg.
A próba sikerült. Azzal indítottam, hogy lehetőleg olyan könyvet olvasok fel, mely számomra is fontos, értékes lehet valamiért, s így aztán főleg a kortárs magyar művekből válogattam. És úgy gondolom, hogy a munkánk ilyen értelemben misszió is: terjeszteni az olvasók között, hogy nagyon is létezik értékes kortárs magyar szépirodalom. A produkció élménye persze felemás, hiszen a visszajelzések érthetően ritkák (az íróhoz vagy a színészhez sem rohan a közönség véleményt mondani). De hajtóerő, hogy valami olyat hozok létre, amiről azt gondolom, hogy érték, amit másokkal megosztanom jól eső feladat.
Ha egy elolvasott könyvről szívesen mesélek barátnak, ismerősnek, valami hasonlót érzek felolvasáskor: Figyelj csak, mesélek neked egy történetet, nekem tetszett, talán érdekelni fog. És belekezdek az ötvenkettedik kötetbe is, hallgassátok!
Iván Péter
