Varga Ildikó kollégámmal napi munkakapcsolatban állok: már régóta készülök rá, hogy leüljek vele, és ez egyszer ne a fájlokban maradt köhintésekről, fel- és letöltésekről, hangszerkesztési kérdésekről essék szó, hanem a mindig nyugodt, derűs, tevékeny Ildiről.

Iván Péter: Ildi, először is gratulálok az Országos Braille Olvasásversenyen elért helyezésedhez. Bekerültél az első ötbe, pedig, ha jól tudom, először vettél részt az eseményen.

Varga Ildikó: Ezt a nagyon jó hangulatú versenyt évek óta Nyíregyházán rendezik meg, és valóban első ízben neveztem be. Örülök a helyezésnek, és meg is fogadtam, hogy ezentúl naponta tíz-húsz percet foglalkozom a pontírással, próbálok minél többet hangosan is olvasni, az egészen más, mint amikor az ember magában olvas.

I. P.: Fontos számodra a Braille-kultúra?

V. I.: Igen, de egyre kevésbé a papíralapú. Mióta saját Braille-kijelzőm van, nem kölcsönzök Braille-köteteket. Legsűrűbben akkor látogattam a könyvtárat, amikor a Vakok Általános Iskolájába jártam. Azokban az években Seres Pista bácsi vezette a Braille-könyvtárat, az ő fantasztikus személyisége és a könyvtárillat miatt is imádtam oda menni.
De persze leginkább akkor is hangoskönyveztünk. Esténként villanyoltás után sokszor meghallgattunk egy-egy regényt, másnap megbeszéltük, mindenki elmondta, neki mi tetszett, melyik karakter volt a kedvence.

I. P.: Tyűha, ti ott egy spontán kis olvasókört szerveztetek! Ezek szerint te békési lány létedre Pesten jártál suliba.

V. I.: A gimi kivételével minden tanulmányomat Pesten végeztem. Gyerekkoromban Méhkeréken laktam a szüleimmel és a bátyámmal. Ez egy község 25 kilométerre Gyulától, közel a román határhoz. A szüleim uborkát és paprikát termeltek. Én főleg hétvégén és szünetekben voltam otthon, a szüleim úgy látták jónak, ha Budapesten végzem a tanulmányaimat: a lakóhelyünkön persze ezért többen meg is szólták őket, azt mondták nekik, szívtelenek, hogy kiszakítanak az otthoni környezetből. Igen, de most már nyilvánvaló számomra, hogy ha ott maradtam volna és nem a látássérült társaim között tanulok, nem értem volna el az életben semmit.

Kisóvodásként 1982-ben azért nagyon nehéz volt a szüleimtől elválni. Az első alkalmat soha nem fogom elfelejteni: a szüleim elmagyarázták, hogy most elmennek elintézni a papírokat, utána még találkozunk. Tudtam, hogy amikor elköszönünk egymástól, két hétig nem fogom őket látni. Vissza is jöttek elbúcsúzni, én pedig megkérdeztem őket, ugye letelt a két hét, mehetünk haza? Pedig akkor csak percekre hagytak ott…

Visszatérve előző felvetésedre, hogy micsoda olvasott kis kollégisták is voltunk mi, én igazán a középiskolai évek alatt kapcsolódtam be a látássérültek kulturális életébe. A gyulai Erkel Ferenc Gimnáziumba jártam, részt vettem a helyi tagegyesület kultúrcsoportjának műsoraiban, ünnepségeken léptem fel velük. Lévai József volt a kultúrcsoport vezetője, akivel azóta is barátok vagyunk. Én voltam a legfiatalabb, de mindenki nagy szeretettel fogadott, a csapat részese lettem.

Az egyik legemlékezetesebb fellépésünk Nagykanizsán volt. Szerveztek egy országos kulturális seregszemlét és a Békés megyei csapat nagyon nagy vastapsot kapott. Ezekben az időkben szavalóversenyeken is indultam, több oklevelet is kaptam.

I. P.: Azóta kész kultúrmenedzser lettél.

V. I.: Á dehogy, nem kell ilyen nagy szavakat használni. Annyi, hogy az idén például én szerveztem meg a költészet napi ünnepséget a Békés megyei tagegyesület gyulai körzeti csoportjában. Az esemény díszvendége Komáromi Anett, a Békéscsabai Jókai Színház színésznője volt: ő szokott nekünk narrálni darabokat, előtte kulisszajárás van. Ez azt jelenti, hogy felmehetünk a színpadra és megnézhetjük a jelmezeket, kellékeket. Erre a költészet napi rendezvényre nagyon sokan kíváncsiak voltak.

I. P.: Szerintem a legmeghatározóbb kultúrmunkát mégis a szövetségnek végzed, hiszen napról napra közösen építjük Európa egyik legszínvonalasabb, legizgalmasabb hangoskönyvtárát.

V. I.: 2019 március elején írtam egy levelet dr. Nagyné Berke Mónika szolgáltatásvezetőnek, és megkérdeztem tőle, hogy van-e arra lehetőség, hogy hangoskönyveket ellenőrizzek meghallgatás útján. Nagyon gyorsan megkaptam az igenlő választ, és onnantól önkéntesként végeztem ezt a feladatot, ami üdítően különbözött az akkori hivatalos munkámtól. A meghallgatás a mai napig fontos része a munkakörömnek. Néha olyan könyvekkel is találkozom, amiket magamtól nem vennék le a polcról. Sokszor nem bánom, hogy kilépek a komfortzónámból, mert más műfajú könyveket is megismerek.

I. P.: Mi már a hangoskönyvtár előtt kollégák voltunk, hiszen mindkettőnknek nagyon komoly termálmúltja van.

V. I.: Huszonkét éven keresztül dolgoztam gyógymasszőrként a Gyulai Várfürdő Kft.-nél. Mi főleg üdülő vendégeket kezeltünk, akik az ország minden területéről érkeztek hozzánk. Az évek során sok visszatérő vendégem volt, akadtak olyanok is, akikkel baráti lett a kapcsolatom. Kicsit pszichológusnak éreztem magam, masszírozás közben sokan elmondták az életüket, volt olyan, hogy tanácsot is kértek tőlem: jólesik az emberek szeretete, a fürdőben is felnéztek rám, sokaknak én voltam a kedvenc masszőre.

I. P.: De te is szereted az embereket, Ildi. Nagyon hamar kialakult közted és a felolvasók közt egy bizalomra épülő, bensőséges kapcsolatrendszer. Nekem néha Kazinczy jut rólad eszembe, aki levelezés útján tartotta szemmel az egész reformkori irodalmi életet: te is tudsz jószerivel minden önkéntesünk ügyes-bajos dolgáról, hogylétéről, aktuális felolvasásáról…

V. I.: Az emberek szeretete, az irántuk való érdeklődés nálam az alap, a fürdős évtizedek pedig mindezt csak erősítették bennem, te is tudod, hogy egy masszőrnek muszáj elsőre jó kapcsolatot teremtenie a vendégével. A felolvasók között tényleg lettek barátaim, jó ismerőseim. A kollégáimmal is nagyon jó kapcsolatom alakult ki, ha elakadok vagy tanácsra van szükségem a munkával kapcsolatban, gond nélkül fordulhatok hozzájuk.

I. P.: Nagy váltás a fizikai munka után ez a virtuális elfoglaltság?

V. I.: Két éven át önkéntesként végeztem meghallgatói munkát a hangoskönyvtárnak. Aztán eljött az életemben egy pillanat, amikor úgy döntöttem, ott szeretném hagyni a Várfürdőt, rám férne a váltás. Újra megkerestem levélben Mónit, és megkérdeztem, tud-e munkát adni, szívesen foglalkoznék főállásban a hangoskönyvekkel. Móninak is megfordult már ez a fejében, így 2021. január 1-je óta hangoskönyvszerkesztőként dolgozom.

I. P.: Bővült ezáltal a feladatköröd?

V. I.: Az elsőkönyves önkénteseink bemutatkozó felolvasásainak az elején is ott vagyok, a könyvtár szempontjai alapján észrevételeimmel igyekszem segíteni őket. És megtanultam a könyvek vágását, így képes vagyok a beérkező nyersfájlokból – vagy régi felvételekből – élvezhető hangoskönyveket varázsolni.

I. P.: Nem punnyadsz el a távmunkában?

V. I.: Anyukámmal szinte minden nap sétálunk egy nagyot, az ülő munka után fontos a testmozgás. Van szobabiciklim, télen azon szoktam kerékpározni, amikor esik az eső, vagy csúszik az út és nem megyünk el a sétánkra.
Gyula, ahol lakom, a turisták egyik kedvenc városa. Tele van szökőkutakkal. Az én ablakom alatt is csobog egy, nagyon hangulatos, szép park vesz minket körbe.
Az erkélyünket csodaerkélynek nevezik, mert tele van virágokkal, húsz éve mi nyerjük az „Erkély szépe”-versenyt, több újságcikk is megjelent az erkélyről. Nagyon szeretek itt élni, örülök annak, hogy a várfürdős munkám miatt beköltöztünk Gyulára.

I. P.: Ildi, köszönöm a beszélgetést. Mit szólnál hozzá, ha ma még egy kicsit dolgoznánk is?

V. I.: Hajrá! Ezt a munkát nekünk találták ki.

 

Iván Péter