Ha megszólal, könnyen azt hihetjük, komoly előadóművészi pálya, száz meg száz pódiumon, színpadon, tévéstúdióban töltött óra áll a háta mögött. Pedig Vass István szimplán őstehetség, aki nagy szerencsénkre éppen az MVGYOSZ hangoskönyvtárában kamatoztatja páratlan adottságait. Mindemellett pedig – ahogy talán a riportból is kiderül – művelt, szellemes beszélgetőpartner…
Iván Péter: Ahogy az Apor Vilmos térről ballagtunk felfelé az utcátokig, többször megálltunk, magyaráztad, hogyan változott a lakókörnyezeted az elmúlt évtizedekben. Büszke XII. kerületi polgárnak látlak, bár nem vagy tősgyökeres budai.
Vass István: A fővárosban születtem, de tizenkét éves koromig Ököritófülpösön éltem, ez egy pár száz lelkes település Szabolcsban, a Szamos partján. El lehet képzelni, miket skandáltak újdonsült budai osztálytársaim, valahányszor kimondtam a település nevét… Akkoriban a Szabadság-hegyen laktunk egy önkormányzati szükséglakásban, és egy pár éves pesti kitérőtől eltekintve azóta is folyamatosan Budán laktam. Őszintén szólva már el sem tudom képzelni, hogy máshol is lehetne. Igazi „budai sittiritti” lettem, ahogy egy kollégám mondta valaha. És nem is bánom.
I. P.: Valódi kultúrsokk lehetett a szabolcsi falucskából egyszerre a fővárosban teremni.
V. I.: Megrázó, nagy váltás volt. Érzékeltem, hogy nem vagyok olyan tájékozott, magabiztos, laza, mint az osztálytársaim: beláttam, hogy sürgősen alkalmazkodnom kell a környezetemhez, és nagykanállal igyekeztem fogyasztani az információkat, a kultúrát. Ahová hívtak, oda mentem, rendezvényekre, összejövetelekre, a barátaimhoz. Ezt különösen szerettem, megnézni, mások hogyan élnek, minden budai család egy új „kultúrfalatnak” bizonyult számomra. Nyitott voltam, kíváncsi, barátságos.
I. P.: A rendkívüli orgánumodra, különleges kapcsolatodra a kimondott szóval felfigyeltek-e akkoriban?
V. I.: A feleségem, Yvette mindenképpen, ő talán a színjátszókörbe is azért lépett be a középiskolában, hogy közel lehessünk egymáshoz… De viccen kívül, a felolvasói korszakom előtt parlagon hevert a hangom. A színészmesterségről, ahol esetleg kamatoztathattam volna, hamar lebeszéltem magam, nemigen tartottam szerencsés pályának. A rendszerváltás előtt általános iskolában tanítottam magyart és angolt, no ott a szemelvények, versek hangos olvasásakor éreztem, hogy van azért mire támaszkodnom.
Emlékszem, egyszer egy nőnapi rendezvényen felolvastam egy Vas István-verset a kolléganőknek, „Óda a tegnapi asszonyokhoz”… Szem nem maradt szárazon.
I. P.: A tanítással töltött évek után jött egy számomra meglepő pályakorrekció. Keresztdiplomás képzéssel a Külker-főiskola áruforgalmi szakján szereztél oklevelet, és egy bő negyedszázadon át a pénzügyi szektorban dolgoztál, onnan is mentél nyugdíjba. Pedig érzésem szerint inkább vagy műértő bölcsész, mint bankár.
V. I.: Valahogy a kilencvenes évek elején benne volt a levegőben a váltás, a változtatás. Engem nem elégített ki a tanári pálya, valami mást, többet akartam: ahogy a külkeren minden második osztálytársam, már egy másik szakmával a zsebemben érkeztem. De megnyugtatlak, nem lettem én hűtlen a régi énemhez a huszonhat banki év alatt. Persze az első időkben bele kellett szoknom az új helyzetbe, de amint egy kicsit kiláttam a bankkapcsolati tennivalók sűrűjéből, újra tudtam olvasni, koncertekre, moziba járni, ápolni az anyanyelvemet. Az új szakma pedig mindehhez adott egy szélesebb világlátást, hiszen a nemzetközi partnerekkel folytatott tárgyalások során, Ausztráliát kivéve, az összes kontinensre eljutottam, ahol gazdasági élet csak folyik. De neked őszintén bevallom, hogy a végén már igen buzgón vágtam a centit.
I. P.: Megérte vágni, irigylésre méltóan tartalmasak a nyugdíjas éveid.
V. I.: Nem bíztam a véletlenre, tudatosan készültem arra, hogy lesz egy nyugvópont, egy olyan időszak az életemben, amit értelmes tevékenységgel kell megtöltenem. Rengeteg rossz példa állt előttem, nem kevés ismerősöm, barátom omlott össze egy bevégzett karrier után, mert elképzelése sem volt, mit kezdjen a hirtelen rászakadt szabadidővel. Én a nyugdíjaskort egyfajta kegyelmi állapotként élem meg: most érzem magam igazán szabadnak, hiszen mindenre és mindenkire jut idő, sok idő, ennek voltam én leginkább szűkében a banknál. Remélem, sokáig tart még.
Ez a szabadságérzet nem utolsósorban köszönhető az olvasásnak, felolvasásnak, hisz mindkettő kiemelt szerepet kap a mindennapjaimban. Antalffy Yvette, a feleségem tizenöt éve végez önkéntes kultúrmunkát, valami ilyesmit annak idején én is el tudtam volna képzelni magamnak. A nyugdíjazásom előtt pár hónappal megkértem, hogy nézzen körül az Interneten, mik a lehetőségek. Elsőre a ti felhívásotokat dobta a gép.
I. P.: És az elsők között is voltál, akik önkéntes felolvasónak jelentkeztek hozzánk még 2018-ban. Azóta öt év telt el, hetvennél több saját felvételed található a Hangoskönyvtárban, de közös munkákban is benne vagy, Forgács Sárával készítettetek pár „felelgetős” könyvet, a Vakok Világa hangos változatát pedig Haranginé Simon Timivel együtt olvassátok fel. És ha Bodor Tibor régi felvételeibe kell utólagos pótlás, akkor is te segítesz nekünk.
V. I.: Egy olyan kisregénnyel kezdtem a sort, amit húsz évvel ezelőtt egy nyaralásunk során egyszer már felolvastam Yvette-nek, ő azóta is élete könyvének tartja.: ez a „Napkeleti utazás” Hermann Hessétől. Onnantól kezdve rákaptam az ízére, nagyon szeretem csinálni, a napi egy-másfél óra mindig megvan, amikor beülök titkos kamrámba a felvevő elé. Ezt valóban értelmes tevékenységnek tartom, ami jóval túlmutat magán a felolvasón. Olyan kulturális, ismeretterjesztő kisugárzása van, ami már független tőlem.
I. P.: Gazdag oeuvre, tele a magyar- és világirodalom gyöngyszemeivel, itt-ott egy memoár, tárcagyűjtemény, sőt lám csak, verseskötet.
V. I.: A versolvasásba csak a játék kedvéért, mondhatni kalandvágyból fogtam bele. Remélem, hogy lesz, aki rájuk talál a katalógusban. De visszanyúlok a régi kedvencekhez is, Singer, az Európa Zsebkönyvtár és a Modern Könyvtár kötetei gyakran a kezembe kerülnek. Időnként pedig egy-egy szövegük felolvasásával igyekszem felhívni a figyelmet olyan emberekre is, akikért kár volna, ha végképp „törlődnének” a kollektív emlékezetből, mint a kiváló mentálhigiénés szakember Szász Ilma vagy a „magyar Szolzsenyicinként” is emlegetett Rózsás János.
I. P.: A törzsanyagot egyértelműen kortárs magyar szerzők művei teszik ki. Ennyire fontosak számodra a maiak?
V. I.: Olvasom őket, számontartom őket. Már a felolvasói munka korai szakaszában világos volt előttem, hogy nálam elsősorban a minket körülvevő világ lesz fókuszban, ezt a fókuszt igyekszem azóta is tágítani, minél több köztünk élő szerzőt megismertetni az olvasóval. Nekem érzelmileg fontos az is, hogy valamiképpen kapcsolatot létesítsek kortárs irodalmárokkal, nem tudom, ez talán megint a gyerekkoromban gyökerező felfelé törekvés, egyfajta felzárkózási késztetés tünete. Gyakran járok író-olvasó találkozókra, könyvbemutatókra, váltok pár szót a szerzőkkel. A múltkor például Tompa Andreának említettem, hogy „Omerta” című nagyregénye az én hangomon szólal meg a könyvtáratokban, de a legfrissebb írása, a „Sokszor nem halunk meg” is ott várakozik már a listámon. Annyira meghatódott, hogy a dedikációjába bele is írta: „Köszönöm, hogy felolvas minket a látássérülteknek”.
Több kortárs író, Háy János, Zoltán Gábor egyenesen a kerületben lakik, velük az utcán is össze lehet futni, Szőllőssy Mátyással, akinek mindhárom prózakötetét meghangosítottam, már-már baráti kapcsolatot ápolunk. Legújabb felfedezettem Kerékgyártó István, „Fecske Milán élete, jó sora és viszontagságai” című nagyszerű csavargóregényét olvastam fel az elmúlt hetekben. A könyvbemutatóra sajnos nem tudtam elmenni, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb ennek a jóembernek is megszorítom a kezét…
Iván Péter
