Két hete még olyasmikről álmodoztam, hogy ezt az interjút egy kávéház teraszán fogom elkészíteni Bárányné Vizi Ágnessel. Aztán csak figyelgettem az eseményeket, s valahogy úgy éreztem, ez még mindig nem az a „békebeli” hangulat, amire várok. Amikor zuglói lakásán egy esti órában végül felhívtam Ágit, kiderült, hogy jó volt a szimatom: kedves felolvasónk sem az a típus, aki az első füttyszóra – maszkját letépve – eszeveszetten dörömböl a sörterasz kapuján.

Iván Péter: Akkor te gyakorlatilag tavaly március óta otthonról dolgozol?

Bárányné Vizi Ágnes: Nagyjából. Tavaly nyáron két hónapra visszamentünk az irodába, aztán megint haza. Az egyik kormányhivatalban vagyok felelős a nemzetközi kapcsolattartásért, és értelemszerűen ezeket az ügyeket is online intézzük. A legutóbbi hírek szerint nálunk szeptemberig ez így is marad.

I. P.: Az már egy kicsit sok, nem?

B. V. Á.: Igazság szerint én tavaly eléggé megijedtem ettől a járványtól, nem is igen megyek azóta se hosszabb utakra. Ki tudja, talán eleve introvertáltabb típus vagyok, mint azt gondoltam magamról. Vagy mindössze ez az állapot hozta ki belőlem? Mindenesetre csak mostanra kezdem érezni, hogy már találkoznék ismerősökkel. Újabban annak is megörülök, ha a képernyőn, egy-egy online meeting alkalmával emberi arcokat látok.

I. P.: Legalább napszámban gyárthatod otthon a hangoskönyveket.

B. V. Á.: Több okból sem. Előbb mindig ledolgozom a napi nyolc online órát, sőt, ezen a héten például még túlóráztam is. Az énidő, a felolvasásra szánt fél óra, húsz perc csak este jöhet, ahhoz nyugalom kell.

I. P.: Nem mérik olyan bőven ezt a te énidődet.

B. V. Á.: Ezt én már kikísérleteztem: ennyi az az időtartam, ameddig a maximumot tudom adni magamból. Ha pedig én esetleg mégis úgy érzem, van aznap több is bennem, a hangszálaim mondanak nemet.

I. P.: Bőven elég ennyi, ha rendszeresen csinálod.

B. V. Á.: Igyekszem nem kihagyni túl sok alkalmat. Látod, már jó pár könyvet felépítettem ilyen kis húszperces téglákból. Beülök a komfortos felolvasósarkomba a mikrofon elé, ilyenkor senki sem zavar meg. A férjem szokta mondani, hogy időnként tisztán hallja a kádban, mit olvasok fel, olyankor ő is elandalodik a melegben a szépprózától.

I. P.: Ez aztán a fürdőkultúra! Hogy kezdődött nálad ez az egész?

B. V. Á.: Ahogy olyan sokan, én is a karantén legelején kerestelek meg benneteket. Nekem az olvasás, az irodalom gyerekkorom óta előbbre való volt bármilyen más kulturális elfoglaltságnál, az, hogy most fennhangon zajlik, csak kibővítése az eddig néma hobbimnak. Kiskorukban persze olvastam fel a fiaimnak, – megjegyzem, sajnos nem igazán lett belőlük kimondott könyvmoly – és a felhívásotokra bukkanva egyszerre nagyon elkezdett hiányozni ez a régi, éveken át tartó élmény. Stephen Hawking első felesége, Jane asszony írja a memoárjában, hogy egy nagyobb krízise során lépett be egy amatőr kórusba énekelni. Gondoltam, ez a pandémia elég nagy krízisnek ígérkezik, és ha nem is kórusban, de én is szeretném hallatni a hangomat. Például irodalmi műveket megszólaltatni nektek.

I. P.: Jól döntöttél. A kórusban csak egy incifinci alt lennél a többi száz között, nálunk viszont bárki kedvelt szólistává válhat.

B. V. Á.: Igen, de sok munkám volt magammal. Meg kellett barátkoznom a hangszínemmel, amit ugye nemigen szoktunk viszonthallani. Aztán sokan mondták, hogy túl lassú a tempóm. Erre próbáltam is egy-két könyvnél gyorsítani, de az nem esett jól, nem voltam önmagam.

I. P.: Jó ez így. Aki kevesli, az bármikor változtathat a lejátszás sebességén az alkalmazásban.

B. V. Á.: Most már sokszor, akár több napi felolvasás-adagomat is képes vagyok visszahallgatni, és gyakran rácsodálkozom, milyen rejtett szövegrétegeket fejt fel a hangos olvasás. Csehov „Kutyás hölgye” például most, hogy egy kétnyelvű kiadványotok kedvéért felolvastam, sokkal több árnyalatot megmutatott magából élőszóban. Azt is bevallom, hogy volt ennél az elbeszélésnél olyan pillanat, amikor megremegett a hangom.

I. P.: Ági, könyvtárunk névadója számtalanszor érzékenyült el legendás felolvasásai során.

B. V. Á.: Őróla jut eszembe: csak most, hogy zárva tartottak a könyvtárak, szembesültem azzal, hogy sok címet, amit az itthoni gyűjteményemből kedvem lett volna felolvasni nektek, Bodor Tibor már réges-régen legyártott.

I. P.: De a „Stoner” John Williamstól vagy Alice Munro, akivel éppen most foglalkozol, az ő életében még nem jelentek meg magyarul, és ahogy látom, Jane Austen kifejezetten hidegen hagyta.

B. V. Á.: És sajnos „A szérum” című krimi is, első felolvasásom. Peti, ez egy igényelt könyv volt és igazi tűzkeresztségnek bizonyult. A mondatok egyszerűen nem álltak a számra. Kénytelen voltam ceruzával előre aláhúzni, hol vannak bennük a hangsúlyos részek. Mivel később sosem volt szükség ilyen praktikákra, arra jutottam, hogy nem bennem van a hiba, csupán magyartalan volt a fordítás.

I. P.: És talán Michael Palmer, a szerző sem holnap vonul be az amerikai irodalom panteonjába.

B. V. Á.: Azért nehogy azt hidd, hogy egész nap átszellemülten hallgatom a saját régebbi anyagaimat. Pár éve úgy általában is jobban helyet kapnak a hangoskönyvek az életemben, másoké is, és természetesen eléggé kritikus vagyok a saját felolvasásaimmal szemben. Előfordult Thomas Mann-nál vagy Calvinónál, hogy újra rögzítettem egy-egy novellát vagy szövegrészletet, mert nagyon monotonnak hallottam magam.

I. P.: Mit gondolsz, ha újra be kell járnod dolgozni, felolvasói alteregód velünk marad?

B. V. Á.: Egészen biztosan. Én világéletemben tele voltam könyvekkel, olvasmányélményekkel, és úgy érzem, most találtam egy olyan közösséget, amelynek tagjai felé közvetíthetem az irodalmi érdeklődésemet. No, meg én magam is nagyon sokat profitálok ám ezekből a felolvasásokból! Talán erre a helyzetre illik ez a szép „magyaros” kifejezés: win-win szituáció.

Iván Péter