Öt gyereke van. Négyet Tolnaynak hívnak, az ötödik az elemi rehabilitáció, amelynek legkiválóbb képviselője ő maga. Szakmáját szerető és publikációira büszke anya, feleség és nagymama, aki megszállottja a látássérült emberek ügyének. A beszélgetés során bő négy évtizedes szakmai életútját jártuk végig.

Milyen tanulmányokat végzett?
Miskolctapolcán, szerető családi légkörben nevelkedtem, és valahogy mindig is tanulni akartam. A retinabetegségem tizennégy éves koromban derült ki. Az orvosok akkori prognózisa úgy hangzott: folyamatosan romlik majd a szemem, de életem végéig látni fogok. Mivel szerettem a nyelveket, és angol tagozatos gimnáziumba jártam, műfordítónak készültem. A speciális pályaválasztási tanácsadóm azonban a betegségem miatt lebeszélt erről. Három alternatívát ajánlott: muzsikus, jogász vagy gyógypedagógus. Az első kettőben nem tudtam magam elképzelni, így kerültem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolára.

Hogyan alakult a pályája?
Akkoriban, a szocializmusban senki sem lehetett munkanélküli, így nekem is dolgoznom kellett. Levelezőn végeztem a főiskolát, délelőtt órákra jártam, délután kollégiumi nevelőként számítottak rám a Vakok Állami Intézetében.
Harmadéves voltam, mikor éppen dúlt az angolai polgárháború és két hadirokkant ember került hozzánk. Mivel beszéltem nyelveket, az angolai hadirokkantak elemi rehabilitációját rám bízták. Akkoriban senki sem tudta, mit jelent ez. Az elemi rehabilitáció elsősorban a felnőttkorban látássérültté vált embereknek segít megtanulni önállóan élni.

Hogyan mélyült el a munkában?
A saját valutakeretemből utaztam külföldre, hogy az elemi rehabilitációt tanulmányozzam, és az akkori Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége – a mai MVGYOSZ – is lehetőséget biztosított arra, hogy eljussak például konferenciákra. A szakdolgozatom szintén az elemi rehabilitációról szólt, később ennek a módszertanát dolgoztam ki, és azóta is ezzel foglalkozom.
1978-ban jött az ötlet, hogy a Vakok Állami Intézetének egyik emeletén alakítsunk ki egy elemi rehabilitációs központot, ott kezdtem el dolgozni, amikor jött egy váratlan fordulat is az életemben: elnyertem egy féléves ösztöndíjat Kalamazoo-Michiganban, ahol az elemi rehabilitáció számos területén dolgoztam és egy képzésen is részt vettem, megismerve a szakma minden spektrumát.

Miután hazajött, a szakmai karrierje egy időre ugyan megszakadt, de a munkája szerencsére nem…
Kissé leegyszerűsítve valóban így történt. Férjhez mentem, szültem négy gyermeket, neveltem őket, és közben folyamatosan romlott a látásom. Szülészorvos férjem sok fogyatékossággal élő emberrel volt kapcsolatban, így alakult ki, hogy azoknak a látássérült édesanyáknak, akik tőle kértek csecsemőgondozási tanácsokat, ő tanács helyett a telefonszámomat adta meg. Én meg telefonon, vagy akár személyesen is, segítettem őket, szeretetből. A tapasztalatok pedig egyre nőttek, ahogy gyarapodott az érdeklődők száma.
Aztán 2004-ben, tizenöt év főállású anyaság után visszatértem a munkába.

Majd következett a nagy harca a betegséggel. Hogyan történt mindez?
2005-ben mellrákot diagnosztizáltak nálam. Műtéttel távolították el a daganatot, sugár- és kemoterápiát is kaptam. A kemó egyik összetevője elpusztította a még megmaradt retinasejtjeimet, így fél év után megvakultam. A legnehezebb az volt az egészben, hogy a lelki krízis minden lépcsőfokát megéltem.
Amikor visszamentem dolgozni, a csecsemőgondozási tapasztalatok összegzéseként megjelent egy tájékoztató kiadvány, majd felkutattam az összes ezzel kapcsolatos szakirodalmat és egy kis munkacsoporttal megjelentettünk egy, a témával foglalkozó módszertani kiadványt.

Mi történt ezután?
Az Elemi Rehabilitációs Centrum vezetője lettem, ahol én bátoríthattam az embereket. A tudásomat és a saját tapasztalataimat is felhasználtam a segítés során. Több ezer ember fordult meg a kezeim között, de valahogy minden esetem emlékezetes. Jöttek frissen látássérülté vált emberek, akik rövidebb-hosszabb idő alatt veszítették el a látásukat vagy a látásuk egy részét: orvos, igazgató, vállalkozó, varrónő, régész, buszsofőr stb. – teljes egzisztenciát hagytak hátra. Őket kellett segítenem az önálló élet kialakításában.

Melyek voltak a legemlékezetesebb esetei?
Köztük volt egy anyuka, aki a 18 éves fiával jött. A szemében elkeseredettséget és dacot láttam, de a fiú nagyon akarta az elemi rehabilitációt, mert szeretett volna önálló lenni. Olyan vasakarattal és szorgalommal még nem találkoztam, amit nála tapasztaltam. Azóta le is diplomázott, dolgozik és családot alapított.
Vagy még egy példa: egy hatvanéves református lelkipásztor, aki elveszítette a látását. Először nem akarta a rehabilitációt. Rámutatott a feleségére, hogy ő a fehérbotja. Később azonban a felesége stroke-ot kapott, így az úr visszajött, megtanult egyedül közlekedni, és onnantól ő támogatta a feleségét.
A munkám szépsége az, hogy ha jól csinálom, akkor elszakad tőlem a kliens, és önállóan éli a saját életét. Az árnyoldala pedig az, ha valaki rehabilitációról rehabilitációra járva tölti el az életét.

Hova fejlődött a centrum a vezetése alatt?
A centrumban mára specializációk alakultak ki és módszertan is készült. Olyan specializációk, mint a barkácsolás, a varrás, a csecsemőgondozás és a természetes anyagból készült termékek előállítása. A cél: a foglalkoztatási rehabilitáció alá dolgozni.

Érte kudarc?
Persze, már a főiskolán: a tanulmányi osztály vezetője kiabált velem, hogy mit keresek én ott.

Mi volt a reakciója?
Keljfeljancsi-típus vagyok, minden kudarcban a kiutat keresem. Az talán baj, hogy nem gyászolok el bizonyos helyzeteket. Mégis elküldettem azokhoz az emberekhez, akiket szeretek, és akiknek segíthetek. Van azonban egy dolog, amit megemlítenék: a 2010-es években óriási invesztíciót kapott az elemi rehabilitáció. Én akkor azt kértem, hogy akik látássérültté válnak, őket automatikusan utalják elemi rehabilitációra. Ez azonban sajnos nem történt meg.

Számos kiadvány, publikáció szerzője. Mi vette rá az írásra?
Hogy elkötelezettje vagyok az elemi rehabilitációnak. Azt szerettem volna elérni, hogy legyen presztízse az ügynek. Azért küzdöttem, hogy a szerzett látássérüléssel élő embereknek legyen fóruma.

Munkásságát elismerendő több rangos elismerés birtokosa is. Mit jelentenek ezek Önnek? Elégedettséggel töltik el, vagy inkább további tervekre inspirálják?
Az elismerés visszajelzés, hogy nem volt hiába a munkám, hogy értékeket hoztam létre. Ez a férjem és a gyerekeim támogatása nélkül nem sikerülhetett volna. Nagyon hálás vagyok, hogy értelmes életem lehet.
Nagy terveket már jó ideje nem szövögetek, nem szeretnék a szakma terhére lenni, ugyanakkor szeretem a feladatokat. Szerencsére még mindig felkérnek szakember-képzésekre, az ismereteket és a tapasztalatokat átadni pedig nagyon komoly feladat.
Ezenkívül, azt gondolom, a csapatmunka során a fiatalok frissessége és az idősebbek tapasztalata sziklákat mozdíthat meg. Egy ilyen közös munkában továbbra is szívesen részt vennék.

Tóth Andrea

Az interjú a Vakok Világa folyóirat 2023. évi 3. lapszámában jelent meg.