Dr. Ozvári Ádám közel tíz éve tölti be a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos szövetsége alelnöki posztját. A jogász végzettségű szakember az MVGYOSZ mellett további érdekképviseleti szervezetek munkájába is bekapcsolódott az elmúlt évtizedekben, rendszeresen sportol, tagja a LÁSS vakfoci csapatának, unatkozásra sosincs ideje, hiszen három gyermek édesapja. Munkáról, a szövetség eredményeiről és a látássérült emberek egyenlő esélyű hozzáféréséről beszélgettünk belvárosi munkahelyén.

A hirtelen érkező májusi nyár a belvárost sem kíméli, az égető nap elől sokan a Honvéd tér árnyas fái alá menekülnek. Elmélázva nézem őket, gyerekkori emlékek kötnek a belváros ezen szegletéhez, nosztalgikus hangulatban érkezem az interjúra, így adja magát, hogy interjúalanyom korai éveiről érdeklődjek felvezetésként.

Ádám, hol és miként töltötted a gyermekéveidet?
Egy Pest megyei kisvárosban, Gödöllőn nőttem fel az 1980-as években, mondhatni kétlaki életet éltem, sok időt töltöttem a budapesti rokonoknál is. Hatéves koromban a Vakok Általános Iskolájában kezdtem meg a tanulmányaimat, bejáró voltam, a szüleim meg tudták oldani, hogy délutánonként hazavigyenek. A 90-es években még újdonságnak számított,
de egyike voltam azoknak, akik már az általános iskolában integráltan tanulhattak, habár ez csak az utolsó másfél évben következett be. A hetedik és nyolcadik osztályt, majd ezt követően a középiskolát, már Gödöllőn fejeztem be. Braille-írással készült tananyagokat használtam, később, a gimnáziumban kazettára olvasott tankönyvek segítették a tananyag elsajátítását.

Családi hagyományokat folytattál a jogi pálya választásával vagy a középiskolai tanulmányaid alatt döntötted el, hogy jogász leszel?
A családunkban elég sok jogász van, a szüleim is azok, így lehetett volna ez családi indíttatás, de nem volt presszió otthonról, engem eleinte sok minden érdekelt, alapvetően a felvételi előtt nem sokkal, decemberben döntöttem a jogi pálya mellett, egyrészt mert több barátom is ezt a hivatást választotta, másrészt mert erről tudtam, hogy mivel jár, a humán beállítottság pedig megvolt. Az egyetemen szerettem a büntetőjogot, de mióta befejeztem az egyetemet, érdemben nem volt közöm hozzá, a munkajogra meg azt mondtam, ez az, amivel biztos nem szeretnék foglalkozni, de aztán úgy fordult az élet, hogy elég sokat dolgoztam e területen.

Az egyetem elvégzése után gyorsan sikerült munkát találnod?
A Motiváció Alapítványnál helyezkedtem el, és ez azóta sem változott, januárban ünnepeltük a közös munka huszadik évfordulóját. Persze, időközben sok mással is foglalkoztam, de a munkakapcsolat megmaradt a szakvizsga után is, amikor ügyvéd lettem. A Motiváció Alapítványt Zalabai Péterné és fogyatékos emberekkel foglalkozó szervezetek hozták létre 1991-ben. Eleinte csak mozgássérült embereket segítettek, de később ez kiegészült más fogyatékossági csoportoknak nyújtott szolgáltatásokkal. A támogató szolgálatot a fogyatékossággal élő emberek vehetik igénybe, a foglalkozási rehabilitációs szolgáltatást pedig a fogyatékossággal élő munkakeresőkön túl egyéb megváltozott munkaképességű személyek is igénybe vehetik. Jogi tanácsadást is nyújtunk számukra, főleg olyan témákban, amelyek a fogyatékossághoz kötődnek, fordulhatnak hozzánk az ellátások igénylésével kapcsolatban vagy munkajogi kérdésekben. A kapacitásaimtól függően praktizálok ügyvédként is, főleg munkajogi és egyenlő bánásmódot érintő ügyeket vállalok.

Az eltelt évtizedek alatt szakmai kapcsolatba kerültem több olyan érdekképviseleti szervezettel is, amelyek a látássérült emberek számára nyújtanak segítséget, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége mellett a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületével és a Siketvakok Országos Egyesületével is kapcsolatban álltam.

Mi az, ami a leginkább motivál a munkád során?
A legjobban azokat az ügyeket szeretem, azok a legemlékezetesebbek számomra, amelyeknél valamilyen szakmai kihívással találkozom, illetve, ha valakinek olyan segítséget tudok nyújtani, ami nagyban befolyásolja az életét. A legjobb, persze, ha ez a két szempont találkozik. Tavaly ért véget egy olyan ügy, amely közel hat éven keresztül húzódott egy rokkantsági ellátással kapcsolatban, és a végén megnyertük a pert. Havi szinten háromszoros összeget sikerült az ügyfélnek kiharcolni.

A munka és a civil tevékenységek mellett te három gyermek édesapja is vagy…
Amikor kicsik voltak a gyerekek, az ellátásuk, nevelésük nagyobb részt az anyukájukra hárult, de kiskoruktól fogva önállóságra neveltük őket, sosem voltak túlféltve. Megszokták, hogy látó segítség nélkül közlekedünk, végezzük a mindennapi teendőket, így természetes módon alkalmazkodtak a helyzethez, mi pedig mindig megbíztunk bennük. Másodiktól elbuszoztak a suliba, fizikailag is jó kondiban vannak, mert nem gépkocsival vittük őket mindenhova, mint a kortársakat. Érdeklődőek, nyitottak a világra, a két lányom gyönyörűen énekel, a 17 éves fiam úgy tűnik, az informatika iránt mutat érdeklődést.

Az aktivitás más területen is jellemző rád. Hogy jött a vakfoci ötlete?
A sport mindig jelen volt az életemben, kondiztam, ha mód nyílt rá, futottam, már a Vakok Általános Iskolájában próbálgattunk focizni, bekötöttük a labdát egy zacskóba, hogy csörögjön, de akkor még nem tudtam, hogy van kifejezetten vak játékosok számára adaptált kispályás foci. Nagyjából tizenöt éve, 2010 körül olvastam az interneten a vakfociról, amit szerettem volna kipróbálni. A Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete segítségével, a LÁSS-sal meghirdettünk egy alkalmat, először a Vakok Általános Iskolájában próbáltuk ki magunkat, de hamarosan eljutottunk Németországba is tapasztalatszerzésre. A mai napig amatőr alapokon áll, hetente egy alkalommal tudunk edzeni, alkalmanként eljutunk külföldre amatőr tornákra. Itthon nincs kivel összemérni az erőnket, mert mi vagyunk az egyetlen vakfoci csapat…

Térjünk kicsit vissza a munkához. Az imént említetted az MVGYOSZ-t, mikor kerültél először kapcsolatba a szövetséggel?
Az első emlékem nagyjából hétéves koromra tehető, a Vakok Iskolájába jártam, akkoriban még szokás volt, hogy évente néhány alkalommal átvittek minket ebéd után a Vakok Szövetsége székházába. Ezt nagyon szerettem, mert a boltban segédeszközöket, játékokat, Braille-kiadványokat nézegethettünk. Az első tapintható órámat is ott vettük nyolcéves koromban. Nyilván az évek alatt egyre több szolgáltatást kezdtem el használni, egyre több embert ismertem meg, részt vettem a diáktalálkozókon, a középiskolától kezdve a tankönyveket is a szövetségtől kaptuk. Persze ezekben az években még nem tudtam, hogy egyszer munkakapcsolatba is kerülök az MVGYOSZ munkatársaival, tagegyesületeivel. Miután az egyetemet elvégeztem, felmerült, hogy legyek a VGYKE küldötte, igazán akkor kezdtem el bekapcsolódni az érdekképviseleti munkába. Jogászként 2007 körül csatlakoztam az MVGYOSZ munkájához, öt-hat évig én láttam el a jogsegélyszolgálattal kapcsolatos teendőket, majd 2015-ben lettem a szövetség alelnöke.

Az elmúlt évtizedben sok előrelépés történt a szövetség életében, amelynek már második ciklusban vagy az alelnöke. Számodra melyek voltak a legfontosabb mérföldkövek, amelyeket magad is kiemelkedő eredménynek ítélsz meg?

A Vakok Szövetsége egy viszonylag nagy létszámú és kiváló munkatársi közösséggel rendelkező szervezet, így az eredmények elsősorban a szövetség vezetőségének és a munkatársainak köszönhetőek, akik biztosítják, hogy működjenek a régi és új szolgáltatások, legyenek érdekképviseleti tevékenységek. Mi, az elnökség tagjai, időről időre bekapcsolódunk a munkába, közreműködünk a döntéshozatalban.
Fontos vívmánynak érzem a Távszem szolgáltatás elindulását, a hangoskönyv applikáció létrehozását, a DITAL átvételét és fejlesztését, de ha a saját területemről hozhatok példát, akkor azokat az ügyeket említeném, amelyek az egyenlő bánásmóddal kapcsolatosak, pozitív fejleménnyel és előremutató együttműködéssel zárultak.

Az érdekképviseleti munkában, amellett, hogy örülök az eredményeknek, én mindig azt nézem, hogy mit lehetne még csinálni, akármilyen jól dolgozunk, mindig jönnek új helyzetek, megoldandó ügyek. Más érdekképviseleti szervezetekkel együtt nagy a szerepünk abban, hogy a kereseti korlátot eltörölte a kormányzat a megváltozott munkaképességű vagy fogyatékossággal élő munkavállalók esetében, de az egyenlő esélyű hozzáférés terén a technika fejlődésével újabb és újabb teendőink vannak. Elvileg a digitális technológiák előretörésével a látássérült emberek számos olyan szolgáltatáshoz férhetnek hozzá, amelyek eddig elérhetetlenek voltak a számukra, de a gyakorlatban még mindig vannak olyan internetes felületek, amelyeket nem lehet akadálymentesen használni, legyen az egy beadvány, adatszolgáltatás, űrlapletöltés, ételrendelés vagy banki szolgáltatás. Így a kirekesztettség még inkább húsbavágó, hiszen mindezeket el lehetne kerülni, ha a tartalomszolgáltatók már a tervezés folyamatában egyeztetnének a látássérült embereket képviselő szervezetekkel.

Naponta olvashatjuk a hírekben, hogy a versenyszféra munkaerőhiánnyal küzd. Az informatika és a digitalizáció által a látássérült emberek számára megnyitott lehetőségekkel és távlatokkal mennyire vannak tisztában a munkaadók?

Amiben a hazai munkaadóknak mindenképpen fejlődniük kellene, az a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatásának ügye. Ha azt nézem, hogy hány látássérült munkavállaló tud a nyílt munkaerőpiacon a szakmájában elhelyezkedni, ráadásul olyan bérért, amit a nem megváltozott munkaképességű munkavállalók kapnak, akkor itt érzékelhető a szakadék. A munkaadók nem hiszik el, hogy azonos minőségű munkát tud egy látássérült munkavállaló végezni, pedig lehet, hogy csak akadálymentesítésre vagy munkakör-adaptációra lenne szükség. Sok teendőnk van még ezen a téren. Ha a nap huszonnégy órájában dolgoznánk, arra is jutna elegendő feladat, de engem motivál, hogy mindig van mit tenni.

Az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, hogy mit tudnánk még megyei szinten azokért az időskorú látássérült tagokért tenni, akik kevésbé vagy egyáltalán nem használják az online technológiákat. Számolnunk kell azzal is, hogy az orvostudomány fejlődésének köszönhetően bizonyos szembetegségek, rendellenességek jobban megelőzhetőek vagy gyógyíthatóak, viszont ezáltal nő azoknak a gyerekeknek a száma, akik a látássérülés mellett más fogyatékossággal élnek. Hosszú távon arra is ki kell dolgoznunk egy stratégiát, hogy a halmozottan sérült vak és gyengénlátó embereknek mit tudnak az érdekképviseleti szervezetek szolgáltatni.

Az interjú a Vakok Világa 2024./2. lapszámában jelent meg. A síkírású folyóirat az MVGYOSZ webáruházában vásárolható meg.

Hegedűs Katalin
kommunikációs munkatárs