Állítólag Helle Maximilian a Deák téren botlott Petrányi Juditba, aki pár méter erejéig ismeretlenül is felajánlotta segítségét látássérült kollégánknak. Maxi rögtön beazonosította interjúalanyom hangját, s mire a mozgólépcső levitte őket a metróhoz, a csodálatos orgánumú riporter-műsorvezető igent mondott a kérdésre, nem szeretne-e felolvasónk lenni.

Tóth Imre önkéntes technikusunk személyiségéről pár mondatos szakmai jellegű levélváltásaink eddig nemigen adtak ki nekem kerek egészet. A Mester utcai „kultúrkésdobáló” alagsorában végre élőben is körbeszimatolhattuk egymást, és egyhamar világos lett számomra, hogy málnasöre mögött fogyhatatlan energiával és nyelvi leleménnyel sztorizgató kollégámban egy valódi reneszánsz polihisztort tisztelhetek.

Önkéntes felolvasókkal telt meg július 24-én, szombaton a városligeti Vakok Kertje. A Bodor Tibor Kulturális Egyesület (BTKE) és a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) nyári piknikre hívta mindazokat, akik hétről hétre hangjukat adják ahhoz, hogy a látássérült olvasók minél több hangoskönyvet érhessenek el.

Ülök egy tabáni padon felolvasónkkal, Michaletzky Krisztinával, és miközben családról, pedagógiáról, írókról és olvasókról folyik a szó, végig tűhegynyi nyugtalanság munkál bennem. A kétgyerekes, háromdiplomás terapeuta – volt iskolapszichológus és főiskolai tanár – olyan friss, fesztelen és szlenggel teletűzdelt vagány pesti dialektusban nyilatkozik, amit nehéz lesz írásban érzékeltetni.

Tóth Barnabás hangját a látássérült olvasók elsősorban a hangoskönyvekből ismerik, de a figyelmes hallgató felfedezheti szinkronszerepekben, filmvásznon vagy a Momentán Társulat deszkáin is.

Két hete még olyasmikről álmodoztam, hogy ezt az interjút egy kávéház teraszán fogom elkészíteni Bárányné Vizi Ágnessel. Aztán csak figyelgettem az eseményeket, s valahogy úgy éreztem, ez még mindig nem az a „békebeli” hangulat, amire várok.

Él Kőbányán egy kislány, akinek édesapjával mondhatni közeli barátságban vagyok, beszélgetéseink már-már a harmincas évek irodalmi kávéházainak bohém, éjszakai traccspartijait idézik.

Déli harangzúgásban hívtam fel Angyal Ágnes felolvasónkat veszprémi lakásán. Interurbán kapcsolatunknak végül az vetett véget, hogy mindkettőnk gyomra hallhatóan korogni kezdett. Egy év van köztünk – Ági javára –, így aztán mi, az „Elfelejtett Generáció” két jeles szülötte, sok kapcsolódási pontot találtunk.

Csernenszky László „frissnyugdíjas” közgazdász másfél esztendős önkéntes felolvasói munkálkodása eredményeként húsznál több hangoskönyvet tudhat a magáénak katalógusunkban.