VV-lapozó: „Lelkesek és motiváltak voltunk…. – interjú Prof. Dr. Csocsán Emmyvel

Prof. Dr. Csocsán Emmy gyógypedagógus, a neveléstudományok doktora, a látássérült gyermekek matematikára való oktatásának igazi úttörője. Pedagógus, tanító, a szó legnemesebb értelmében. Személye a Vakok iskolájától és a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségétől elválaszthatatlan. Pályafutása és eredményei több kötetet is megtöltenének, a Vakok Világa idei első lapszámának egy interjúban foglalta össze munkássága mérföldköveit. Az interjút a közelgő tanévkezdésre való tekintettel tesszük online elérhetővé.

Vakok Világa: A szülői háttér, a családi minták sok esetben meghatározzák a pályaválasztást. Ön miért döntött úgy, hogy gyógypedagógus lesz?

Prof. Dr. Csocsán Emmy: Több mint nyolc évtized távlatából visszagondolva a nem szerencsés kimenetelűnek megélt véletlenek is később jó irányba befolyásolták a szakmai életemet. Értelmiségi családba születtem 1941-ben. A szüleim a háború alatt házasodtak össze. A vesztett háború és a rendszerváltás nagyon nehéz helyzetbe hozta azokat, akik az előző rendszerben is pozíciókat töltöttek be. Apám elvesztette bírói állását, mert nem vállalta az előre elkészített konspiratív ítéletek felolvasását. Segédmunkásként dolgozott addig, amíg le nem tehette az ügyvédi vizsgáit. Anyám gép- és gyorsíró volt. Elemi iskoláimat kitűnő eredménnyel végeztem. Középiskolámat a XIV. kerületi Abonyi utcai Radnóti Miklós Gimnáziumban végeztem kitűnő eredménnyel. Óvodás koromtól kezdve segítettem a rászoruló társaimnak. Sokaknak voltam tanulópárja. Korán elhatároztam, hogy orvos leszek. Azonban az akkori „numerus clausus” miatt maximális pontszámmal sem kerültem be 1959-ben az orvosi egyetemre. A következő évben felvettek a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Később kiderült, hogy a tanári pálya sokkal inkább megfelelt az adottságaimnak. A főiskolai tanáraim közül Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra, Gordosné dr. Szabó Anna, dr. Méhes József, Lányiné dr. Engelmayer Ágnes és dr. Horváth László voltak azok, akik a tudományterületükön a gyógypedagógiai szemléletet segítették kialakítani bennem. A főiskola elvégzése után a siketek iskolájában szerettem volna elhelyezkedni, ahol nem volt üres állás. Így kerültem a vakok iskolájába. Nem örültem, de nem sokkal később kiderült, hogy ez a „véletlen” megint egy szerencsés történés volt az életemben.

V.V.: Ennek a véletlennek köszönhetően több mint egy évtizedet töltött a Vakok Általános Iskolájában gyógypedagógus tanárként. Milyen nehézségek, sikerek jellemezték ezt az időszakot? Kik voltak azok a szakemberek, akik meghatározták a pályafutását?

CS. E.: A vakok iskolája nem volt ismeretlen számomra, mert tanítási gyakorlataimat ott végeztem. Méhes József igazgató úr tanárom volt a főiskolán, de nem ott fedeztem fel későbbi, a tudományos pályámat befolyásoló kvalitásait, hanem az iskolában. Méhes tanár úr elvárta tanáraitól, hogy szakmailag képezzék magukat. Rendszeresen tartott szakirodalmi ismertetéseket, ahol előszeretettel szerepeltette az általa „benjáminoknak” nevezett fiatal tanárokat, így engem is. A már nevelés-oktatási tapasztalattal rendelkező kollégák közül sokan felméréseket, kísérleteket vezettek, szakirodalmi dolgozatokat, cikkeket és könyveket írtak. Az első években nem elsősorban a kutatások érdekeltek, hanem a tanítványaim és a látássérült kollégák. Visszatekintve ma már tudom, hogy tőlük tanultam a legtöbbet, érzékszerveim fejlesztését, türelmet, a pontos beszédre törekvést, a szavakkal nehezen kifejezhető megérzéseket, taktilis jelzéseket és még sok mást. Nagyon hamar otthon éreztem magamat az intézményben. A terjedelmi kötöttségek miatt sajnos nincs alkalmam felsorolni valamennyi hozzám közel álló kollégám nevét. Finta Istvánt, aki hosszú évtizedekig tanított matematikát az iskolában, csodáltam határtalan emlékezőképességéért, segítőkészségéért, és a tanulókkal való fáradhatatlan törődéséért. Kutatási hipotéziseimet is először vele beszéltem meg. A szövetség működésével is általa ismerkedtem meg.

V.V: Miért döntött úgy, hogy gyógypedagógus diplomája mellé matematikatanár végzettséget is szerez?

Cs. E.: A tanítási tapasztalataim során egyre jobban érdekelt a matematika tanítása, a matematikatanulás és a nem-látás összefüggése. Később ez lett az MTA doktori iskolájában végzett kutatásom témája is. Ezért végeztem el, kétgyermekes anyaként a matematikatanári szakot.

V.V: Pedagógiai kísérletként indult Magyarországon az abakusz használata a látássérült gyermekek matematikaoktatásában. Mi a vakok számára adaptált abakusz tiflomatematikai jelentősége?

Cs. E.: Az abakusz számolótáblát, amelyet Norvégiában már használtak a látássérültek matematika oktatásában, Snorre A. Ostad matematikatanár mutatta be a vakok iskolájában 1972-ben. Pedagógiai kísérletet terveztem azzal a céllal, hogy az addig az alapműveletek végzésére használt bécsi jegyszámoló készüléket az abakusszal kiváltsuk. Az addig nehézkes írásbeli műveletek helyettesítéséhez és a tantervbe való bevezetéséhez pedagógiai felmérésekre volt szükség. Köszönhetően a felső tagozatos, lelkes diákjainknak, akik fél éven keresztül minden reggel 7-8 óra között gyakorolták együtt velem az alapműveleteket százezres számkörben, sikerült bebizonyítanunk, hogy a kellemes tapintású, zsebben elférő golyós táblával való számolás gyorsabb, mint az azonos korú látó csoporttal végzett írásbeli műveletvégzés. A vakok iskolája tehetséges és ügyeskezű szakember által vezetett taneszközkészítő műhellyel is rendelkezett, amely inspirálta a taneszközfejlesztést a tanárok körében is. Elkészültek az első abakuszok, melyek azóta is szolgálják a matematika oktatását.

V.V: Tizenegy év után vált meg a Vakok Általános Iskolájától. Ez az időszak egybeesik a klasszikus magyar gyógypedagógiai irányzat megújításával. Milyen kihívások, feladatok várták az átalakuló Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán?

Cs. E.: Az 1972-es év két jelentős eseménye új szakaszt nyitott a gyógypedagógia, mint tudomány és a gyógypedagógiai tanárképzés területén. Megszületett Göllesz Viktor akadályokat nem ismerő szervező munkája nyomán a Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete (MAGYE), amely nemcsak a területen dolgozók szakmai támogatásának, fejlesztésének feladatát vállalta magára, hanem elindította a hasonló célokkal dolgozó nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatokat is. Ugyanebben az évben megtörtént a főiskola tanszéki struktúrájának átalakítása és kibővülése. A látássérültek pedagógiája szakmai irányítása a Tiflopedagógia Tanszéken folyt dr. Méhes József vezetésével. Felkérést kaptam adjunktusi állásra. De továbbra sem váltam meg a vakok iskolájától! 1964-től 1975-ig főállásban, majd 1992-ig mellékfoglalkozásban dolgoztam az intézményben. Az évek során a tanszéken az oktatás mellett több, a szakterület fejlesztését szolgáló projektet vezettünk, szakkönyveket, cikkeket írtunk. Közvetlen munkatársaim Földiné Angyalossy Zsuzsanna és Kovács Krisztina kollégák voltak, akikre elismeréssel és köszönettel gondolok vissza. Lelkesek és motiváltak voltunk. Hittünk abban, amit csináltunk.

V.V: Már 1977-ben nemzetközi elismerést kiváltó konferenciát szervezett Nyíregyházán „Tanulási nehézségek a matematikában” címmel. Milyen hatása volt ennek az eseménynek a szakmai pályafutására, illetve nemzetközi ismertségére?

Cs. E.: Ez a nemzetközi szeminárium valóban elindította a szakmai kapcsolatok megerősítését. A szervezők egyike a European Association for Special Education (EASE) volt. Az utána következő években egyre több alkalmunk nyílt tanulmányutakat szervezni és külföldi előadókat meghívni a főiskolára. A szakterületünk fejlődését az ICEVI (International Council for Education of People with Visual Impairment), valamint a Hilton/Perkins International Program munkájába való bekapcsolódás nagymértékben segítette. Pályázni tudtunk külföldi tanulmányutakra. Ez motivált a nyelvtanulásra, és szükségessé tette a nyelvvizsgák letételét. A vakok iskolájában a matematika tanítása mellett a kutatási témámon dolgoztam több mint tíz éven keresztül. Az előkészítő és átmeneti osztályokban kísérleteim és felméréseim végzését Poór Erzsébet óvodavezető kolléganőm a körülmények megteremtésével segítette. „A számfogalom fejlődése veleszületetten vak gyermekeknél” c. kandidátusi értekezésemet 1995-ben védtem meg. Dr. Méhes nyugdíjazása után 1985-ben kaptam meg tanszékvezetői megbízásomat a főiskolán, amelyet 1997-ig gyakoroltam. Ugyancsak az ICEVI munkatalálkozóknak köszönhetően két, a területen dolgozó lelkes kolléganővel, a finn Solveig Sjöstedt-tel és a norvég Oliv Klingenberggel megalapítottuk Helsinkiben a Nordic Light Team munkacsoportot. Könyveket írtunk és előadásokat tartottunk fejlődő országok egyetemein.

V.V: Dortmund egy újabb fontos állomás volt az életében. Mesélne az ISaR programról? Milyen céllal jött létre?

Cs. E.: 1996-ban pályáztam meg a TU Dortmund Rehabilitációs Tudományok fakultásán megüresedett állást, amelyet a gyakorlati és elméleti megmérettetések után elnyertem. 1997-től 2007-ig voltam a TU Dortmund professzora. Nemcsak tanítottam, hanem magam is nagyon sokat tanultam. Megtapasztaltam a szabadság és a lehetőségek maximális felhasználásának módszereit. Nyitott, nagyon érdeklődő hallgatóim voltak. A tanszék egyik legnagyobb és a mai napig is működő szellemi és virtuális produktuma, a hallgatók és a területen dolgozó szakemberek munkáját segítő ISaR (isar-projekt.de) adatbank, amelyet Renate Walthes professzor kolléganőm támogatásával valósítottunk meg. Szeretném, ha a németül tudó magyar diákjaink és tanáraik is megismernék és látogatnák. A taneszközök bemutatását tartalmazó gyűjteményben egy magyar fejlesztés, Szombati Zsigmondné, a vakok iskolájának tanára által kifejlesztett ATOMOL kémiai készlet is szerepel. A szemeszterek közötti „szabad hónapban” a dél-tiroli egyetemen, Brixenben didaktika kurzusokat vezettem. A dortmundi évek szakmai fejlődésem szempontjából meghatározóak voltak. Tapasztalataimat igyekeztem megosztani hazai kollégáimmal. Kölcsönösen látogattuk egymást konferenciákon, szakmai fórumokon. Hálásan gondolok Helesfai Katalin és Fehér Anna igazgatónőkre, akikre mindig számíthattam a német diákjaink fogadása és szakmai gyakorlatuk támogatása területén. A matematika módszertan témájában dr. Volker Hahn tanár munkásságát követtem figyelemmel. Már korábban is volt kapcsolatunk a heidelbergi és marburgi tanulmányutamat követően. 2006-ban megjelent módszertani tankönyve egyedülálló adatgyűjtemény. Kiváló minőségű domború geometriai ábragyűjteményét egyszerre használhatja az órákon a vak, gyengénlátó és látó diák. Megtisztelő volt számomra, hogy a doktori védésén opponense lehettem.

V.V: Közel ötven éve szakmai kapcsolatban áll a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségével. Melyek voltak ennek az együttműködésnek a legfontosabb, mérföldkövei, közös sikerei?

Cs. E.: A szövetséggel az egész pályafutásom alatt kapcsolatban voltam. Méhes tanár úr munkatársaként értekezleteken vehettem részt, később tanszékvezetői minőségemben is. Egymás szakmai konferenciáin kölcsönösen meghívott előadók, vendégek voltunk. Az elektronikus segédeszközök megjelenésével hazai és külföldi gyártók meghívásával bemutatókat és tanfolyamokat tartottunk. Nemzetközi fórumokon is gyakran vettem részt a szövetség munkatársaival. Máig is maradandó élményem, hogy 1984-ben a WBU, a Vakok Világszövetségének megalapításán a szaúd-arábiai Rijádban dr. Bódi István főtitkárral együtt vehettem részt. Legmeghatározóbb emlékem ma is Erhartné dr. Molnár Katalinnal való munkakapcsolatom és barátságunk, amely haláláig tartott. Katit éleslátás, érdeklődés, nyíltság, a szövetség és a látássérült emberek iránti szigorú elkötelezettség jellemezte. Még ma is nagyon hiányzik.

V.V: Miért és hogyan született meg az a kezdeményezés, amivel megkereste az MVGYOSZ-t? Hogyan értékeli a Jövő kilátásai program eddigi megvalósulását, eredményeit?

Cs. E.: Az integrációs törekvések nem kellően előkészített feltételek mellett olyan irányban hatnak, hogy az érintett látássérült tanulók nem a tanulási stratégiáiknak, képességeiknek megfelelő oktatást kapnak. Példát véve a matematika területéről, az általános iskolában nem kerülnek alkalmazásra azok a sajátos módszerek – a számfogalom és a környezeti, hallással, tapintással gyűjtött tapasztalatok „matematizálása” –, amelyek a vak gyermekek számára megkönnyítenék a matematikai fogalmak értelmezését. Ez külföldi gyakorlati példákon gyűjtött tapasztalataim alapján megelőzhető lenne. A jövő kilátásai projekt egyik célkitűzése is ez. Legelső írásunkat a témával kapcsolatban 1972-ben Finta István kollégával együtt publikáltuk a Matematika tanítása c. folyóiratban „Mit várhat el és mit követelhet matematikából egy középiskolába jelentkező vak tanulótól a tanár?” címmel. A jövő kilátásai projekt Puskás Anett elkötelezett és rátermett vezetésével, valamint munkatársainak segítségével bebizonyította, hogy az együttnevelés sikerességének alapvető feltétele az ismeretek elérésének biztosítása valamennyi érintett diák és tanár számára. A projekt indulása óta eltelt évek eredményei, az online szemináriumok tematikái és összefoglalói elérhetőek a http://jovokilatasai.mvgyosz.hu/ honlapon. A projekt munkálatait a kezdetektől fogva Kuminka Györgyné Anikó kolléganőm értékes tapasztalataival segítette.

V.V.: 2021 októberében a fehérbot napján vette át a szövetség legrangosabb díját, a Louis Braille emlékérmet. Mit jelent Önnek ez az elismerés?

Cs. E.: A kitüntetés váratlanul ért. Ez alkalommal is őszinte köszönetem az MVGYOSZ elnökségének. Az elismerés mindenkinek jól esik. Nekem azért, mert akik jól ismernek, tudják, hogy sosem vagyok magammal igazán megelégedve. Előadásaim után is napokig elemzem, hogy mit kellett volna másképpen csinálnom. Ha valamelyik tanítványom és közöttem feszült a kapcsolati kötél, kértem őt, hogy elemezzük ki, amit talán én nem jól ítéltem meg. A kitüntetés megerősít abban az igyekezetemben, hogy szakmai pályafutásom kezdetétől mostanáig a látássérült gyermekek és fiatalok nevelés-oktatása módszereinek gazdagítására törekedjek, ahogyan ezt példamutató tanítóimtól – Gordosné dr. Szabó Annától és dr. Méhes Józseftől – tanultam.

Hegedűs Katalin
kommunikációs munkatárs

* A teljes lapszám megvásárolható az MVGYOSZ webáruházában.