Rácz Brigitta szinte a kezdetekkor csatlakozott az önkéntes felolvasói csoporthoz. Mint mondja, különösen azért örült a lehetőségnek, mert régóta vágyott önkéntes munkára, ám a szakmája és az elfoglaltságai miatt nehezen tud alkalmazkodni előre megadott időpontban végezhető feladatokhoz. Ez azonban olyan nagyszerű elfoglaltság, ami bármilyen időpontban és bárhol végezhető. Túl ezen, azt is megtudtuk, különös örömet okoz számára, hogy régi szakmáját, a színészetet is egy kicsit újraélheti. Hogy mennyire elhivatott, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy beszerzett egy komolyabb mikrofont az élvezhetőbb hangminőség miatt, megtanult hanganyagot vágni, és maga készíti el a könyveket is. Az első, általa vágott 12 órás regényét, miután elkészült, kitörölte, és újraolvasta-vágta, mert nem találta megfelelő minőségűnek az olvasók számára. Brigi jelenleg az Indamedia női portfóliójának (Femina.hu, Dívány.hu, Retikül.hu, Sóbors.hu, FeminaShop.hu, Femina Klub) lapigazgatója, a Femina.hu főszerkesztője.
– Gyermekként is szerette a könyveket, szívesen olvasott?
A könyvek, a szépirodalom mindig is meghatározó volt számomra. Szerencsésnek mondhatom magam a tekintetben, hogy a szüleim már egészen pici koromtól fogva esténként gyönyörű meséket olvastak nekem. Apukám pedig Zelk Zoltán és Weöres Sándor verseket tanított, amikért szó szerint rajongtam, hiszen szépnek, játékosnak, viccesnek találtam őket. A hétvégéket és a téli estéket, amikor alaposan be lehetett sötétíteni, türelmetlen izgatottsággal vártam, ugyanis a diavetítésnek a kissé megpörkölődött film, az álomszép történetek és rajzok, a vaksötét, a bekuckózás miatt volt valami megfoghatatlan, semmihez sem hasonlítható, fantasztikus hangulata. Rengeteg verset fújtam kívülről, és ahogy cseperedtem, a kíváncsiságom velem nőtt, tűkön ültem, hogy végre iskolás legyek, megtanuljak olvasni, és senkire se kelljen várnom, ha elrepülnék a mesék világába. Amint a betűvetés ment, azonnal elkezdtem falni először a pöttyös, később a csíkos könyveket, sokszor titokban, a paplan alatt, elemlámpával olvastam, nehogy lebukjak a szüleim előtt – nálunk ugyanis este 8-kor fellőtték a pizsamát, és nem volt kecmec, aludni kellett a gyerekeknek.
– Hogyan került kapcsolatba a Bodor Tibor Kulturális Egyesülettel?
A Facebookon találkoztam 2017 nyarán egy felhívással, amit Maxi (Helle Maximilian – a szerk.) tett közzé, miszerint önkéntes felolvasókat keres vakok és gyengénlátók számára. Maxi elképesztő lelkesedése, tenni akarása igen ragadós volt, rengetegen jelentkeztünk, hogy szeretnénk részt venni ebben a csodálatos munkában. Annyira sokan, hogy, mint az kívülállóként is látszott, akkorára duzzadt a projekt, hogy lehetetlen volt már Maxinak egyedül vinnie. A sok segítő mellett felbukkant Puskás Kata is, aki szárnyai alá vette jogilag, szervezésileg és marketing szempontból is az ügyet, és Maxiékkal létrehozta a Bodor Tibor Kulturális Egyesületet. Egyébként az egyesület névadója egyben Kata nagypapája is. Mindenképpen hatalmas köszönettel és hálával tartozom Maxinak és Katának, hiszen nélkülük biztosan nem létezne ez a fantasztikus önkéntes csapat.
– Milyen könyveket olvas fel szívesen?
Mindent, amit érdekesnek, izgalmasnak és értékesnek találok, de a legfontosabb, hogy úgy érezzem, a regény, amit felolvasok, szó szerint lerakhatatlan legyen. Imádom a jó könyveket, képes vagyok éjszakába nyúlóan olvasni és egyezkedni magammal, hogy na, még egy oldal, és alszom, aztán még egy fejezet, és így megy ez fejben, míg végül kiesik a könyv a kezemből. Szeretném, ha ezzel az érzéssel általam mások is találkozhatnának. Lehet ez akár gyerekeknek szóló történet, szépirodalom, vagy akár szórakoztató regény, mindegy, a lényeg az, hogy észrevétlenül kiemeljen a hétköznapokból, és csakugyan feltöltsön, magával ragadjon a történet.
– Az egyesület rendelkezik egy adott repertoárral, vagy a felolvasók maguk is bővíthetik a kínálatot?
Mind a kettő igaz, pont ettől megunhatatlan ez a fajta önkéntes munka. Nekem személy szerint szívügyem a nagyszerű, ám a mai napig nem eléggé fókuszált női szerzők megismertetése. Így amikor könyvet választok, több dolgot is átgondolok. Először átnézem a látássérültek által igényelt, női szerzők által jegyzett könyvek értékeléseit és tartalmát a moly.hu-n. Ha a könyv 90% feletti tetszési visszajelzést és rengeteg pozitív véleményt kapott, akkor tudom, hogy pazar regényről lehet szó, és azonnal beszerzem, elolvasom. Így ismerkedtem meg például Tóth Krisztinával és Ljudmila Ulickajával, akikről eddig is számtalan pozitív kritikát olvastam, és a baráti körömben is igen népszerűek, de valamiért nem jutottam el hozzájuk. Csodálatos élmény volt számomra Tóth Krisztina Akvárium című regénye, ahogy a pesti bérházak élete, az összetett emberi és rokoni kapcsolatok, a szocializmus maszekolása, a 80-as, 90-es évek karaktere, az élet bonyolultsága érezhetően, szagolhatóan, tapinthatóan életre kelt, és sodort magával a történet. És persze vannak kedvenc könyveim, amiket mindenképpen szeretnék megismertetni másokkal is, így mindig párhuzamosan olvasok fel egy igényelt és egy általam ajánlott könyvet.
– Tudna ajánlani egy valóban olvasmányos művet a felolvasottak közül az érdeklődőknek?
Az egyik személyes kedvencem Jang Ercsö Namutól: Búcsú Tóanyánktól – tudom, mind a szerző neve, mind a regény címe első hallásra egyáltalán nem csigázza fel az olvasót, pedig szinte bűn kihagyni. A kis moszó lány, Namu igaz történetét meséli el ez a magával ragadó történet, és betekintést enged a moszók világába, azaz elkalauzol a Lányok országába, ami Kína és Tibet határán, a gigantikus és érintetlen hegyek ölelésében található. A fenségesen szép vidéken, egy aprócska faluban él Namu, aki csodálatos énekének és kitartásának köszönhetően egészen Amerikáig jut. Ő az első, aki hírt adott a világnak népéről, egy olyan különös helyről, ahol a nők irányítják a társadalom életét, az édesanya a család feje. A házasság intézményét nem ismerik, de az igazi, érdekmentes szerelmet annál inkább, a tökéletes boldogságot pedig egy leánygyermek születése jelenti számukra. Ez például pontosan egy olyan regény, amit szó szerint nem lehet lerakni, annyira izgalmas és érdekes.
– Kapott már visszajelzést a felolvasott hanganyagokról?
Maxitól például mindig jön néhány kedves sor és megerősítés, hogy csináljam tovább, szerethető a hangszínem, élvezhető a felolvasás, és minden alkalommal elmondja, még mindig hasonlít a hangom Eszenyi Enikőéhez. Aztán Mónitól (Nagyné Berke Móni – a szerk.) is kaptam már igen kedves visszajelzést, egy mesekönyv kapcsán, ahol a hangomat és a felolvasást dicsérte, és elmondta, hogy még sok könyv felolvasására számítanak tőlem. Nyilván rendkívül jólesik, és mit tagadjam, erősen motivál is a további olvasásra.
– Megkeresték már önt egy-egy könyv felolvasásával kapcsolatban?
Még nem, de biztosan sor kerül majd rá, ha már sok-sok regényt felolvastam.
– Milyen érzés hangosan felolvasni?
30 éves koromig színészként dolgoztam, számtalan csodálatos szerepet eljátszottam, sokat forgattam, gyakran szinkronizáltam, így nem szeretnék álszerénykedni, az az igazság, hogy imádok felolvasni. Abban pedig csak reménykedhetem, hogy sikerült megtalálnom azt a hangot és felolvasási stílust, ami nem irritáló és nem túljátszott, hanem élvezhető és szerethető. Amikor elkezdtem felolvasni, nagyon sok hangoskönyvet meghallgattam a Youtube-on, és rájöttem, hogy nem szabad túljátszani a mondatokat, ügyelni kell rá, hogy meghagyjam az olvasás élményét, vagyis azt, hogy a hallgató adjon karaktert a szereplőknek, ő lássa maga előtt a helyzetet, a helyszínt, de azt is közben tanultam meg, hogy a különösen gyors felolvasás legalább annyira irritáló, mint a szájbarágósan lassú. Nem tagadom, sokat gyakoroltam, mire úgy éreztem, rendben, ezt már talán beküldhetem.
– Hosszú távon milyen tervei, célkitűzései vannak?
A kezdeti célkitűzésem, miszerint havi 1 könyvet beküldök, már alábbhagyott, mert egész egyszerűen nem kivitelezhető, hiszen négyszer annyi idő megvágnom egy könyvet, mint felolvasnom. Egy 12 órás regényt nekem nagyjából 50 óra megvágni. Viszont, ha húsz év múlva nyugdíjas leszek, akkor nem lesz megállás (nevet). Az viszont biztos, hogy addig is szeretném évente minimum öt nagyszerű regénnyel gazdagítani a könyvtár állományát. És természetesen örülnék, ha még sok-sok önkéntes felolvasó csatlakozna hozzánk, hogy minél több friss, új regény eljuthasson a látássérültekhez.
Az interjút készítette:
Árvay Mária
