Ötvenedik leadott hangoskönyve alkalmából kértem interjút Haranginé Simon Tímeától. Mire kettőt fordultam, ötvenhárom cím mellett szerepelt a neve. Nem is, már ötvennégy! Sietve feltárcsáztam Hajdúnánást, mielőtt hatvanra ugrik a számláló…

Iván Péter: – Az érettségi szünet hetében beszélgetünk. Timi, neked van maturanduszod?

Haranginé Simon Tímea: Ebben az évben senki sem érettségizik nálunk énekből, az én osztályom pedig még csak kilencedikes. Most felvigyázóként vagyok jelen és halálra izgulom magam, mert a lányom is ezekben a napokban érettségizik. Veronika okos, értelmes csaj és ennek megfelelően kicsi is az önbizalma.

I.P.: De te annak idején magyar-ének szakon diplomáztál a nyíregyi főiskolán. Irodalmat nem tanítasz?

H. S. T.: Nálunk szerencsére rengeteg a magyartanár, én az éneket viszem. Meg az énekkart viszem. Meg a művészetek tantárgy zenei szakirányát. Ja és irodalmi színpadot is csinálunk… És mivel 2015-től református gimnázium lettünk, egyértelmű volt, hogy egyházi éneket is tanítsak.

I. P.: Kicsit fellengzősen azt kérdezem, milyen ez a zenetanári „életpályamodell”?

H. S. T.: Hét évig dolgoztam itt, Hajdúnánáson egy ének-zene tagozatos általános iskolában. Talán utoljára abban a suliban kezelték a helyén a szakmaiságomat, itt egyértelműen a készségtantárgyaknak kijáró kívülállás az osztályrészem. Zenei versenyre, kórustalálkozóra, szólóénekversenyre viszem a gyerekeket, de az eredményeink meg sem közelítik egy tanulmányi verseny ikszedik helyezésének a megbecsültségét. Csakhogy én huszonöt év tanítási gyakorlattal a hátam mögött is azt gondolom, hogy esze meg feneke bárkinek lehet, de tehetsége csak keveseknek.
Nekem minden áldott órán egy színpadi produkciót kell leművelnem, hogy a gyerek érdeklődését, nyitottságát fenntartsam. Le is fáradok nap végére rendesen a zenebohóckodásban. Ráadásul a gimi utolsó két évében már nincs ének, azelőtt meg heti egy. Az a semminél is kevesebb…

I. P.: Aztán leszáll az est, és a tanárnő kilép a reflektorfénybe…

H. S. T.: 2000-ben alakult a városban egy amatőr színjátszó csoport, és IMÁDOM. Marth P. Ildikó, aki a rendezőnk, egyben a darabok szerzője is, egy az egyben ránk írja a szerepeket. Több díjat is elhoztunk fesztiválokról színészi és rendezői kategóriában, sőt sok társulat adaptálta már Ildikó egy-egy szövegkönyvét. Nagyon szeretek a színpadon mozogni, akár zenés szerepekben is, és valószínűleg a Naná Színháznak köszönhető, hogy nem bolondultam bele a hétköznapokba és nem lettem pályaelhagyó pedagógus.

I. P.: A zenés darabokban táncra is perdülsz?

H. S. T.: Naná! A Nyírség Utánpótlásban táncoltam a fősuli alatt, azóta lett Társas-, néptánc és színpadi dzsessztáncoktatói papírom is: ami színpad és zene, az szerintem nekem mind fekszik.

I. P.: A magad örömére mit raksz be otthon a magnóba?

H. S. T.: Voltaképpen bármit, egy a lényeg: igényes zene legyen, tehetséggel, hozzáértéssel elkészítve. Bartókot nagyra becsülöm, de képtelen vagyok hallgatni, nagyon felzaklat. Mozart és az impresszionisták viszont minden mennyiségben jöhetnek, könnyűzenében pedig a minél dúsabb, gazdagabb hangzás érdekel.

I. P.: A sulis és a színpadi aktivitás mellett Te vezeted a városi énekkart és a református gyülekezeti kórust is, irtó pörgősen tolod. Pár éve ráadásul minket is megtaláltál.

H. S. T.: Fú, az nagyon sorsszerű volt! Na, elmondom. 2019. szeptember elsején a pekingi Kodály Music Center meghívására Kínába utaztam. Négy iskolában, hat kísérleti osztályban tanítottam a Kodály-módszerrel, tanrendet, tankönyvet, vizsgaanyagot szerkesztettem, sőt az intézmény felnőttképzési programjába is bekapcsolódtam. A KMC egyfajta OKJ-s papírt ad, amelyet az egész országban elfogadnak, de ugye Kínában alapvetően nem a Kodály-módszer alapján tanítják a zenét. Amikor decemberben két hét szabadságra hazajöttem, a két hétből egy hónap lett, utána még egy, és hamar kiderült, hogy a pandémia miatt egyáltalán nem mehetek vissza. A gimiben ugye egyéves fizetés nélküli szabit vettem ki. Áprilisban, amikor már minden egyes ing élre volt vasalva és minden porcica levadászva a lakásban és majdnem belebolondultam a tétlenségbe, szembejött velem a felhívásotok a neten.
Abban a pillanatban, hogy elkezdtem felolvasni, visszabillent az önbecsülésem, hurrá, szüksége van rám valakinek! Engem éppen ezért nem igazán zavar, ha nem kapok úton-útfélen visszajelzést. Nem azért olvasok, hogy egy-egy hallgatónak tetsszen: azért olvasok, mert szükség van rá. És elsősorban nekem van rá szükségem, ez a totális én-időm. Ha már teljesen túlpörögtem és végképp mindenből elegem van, semmi más vágyam nincs, mint hogy bezárkózzam a szobába és elkezdjek olvasni. Másfél óra múlva felállok, és azt mondom: – Gyerekek, kipihentem magam, most már bármi jöhet!

I. P.: Van itt sok minden: romantikus, krimi, komoly történelmi sorozat, életrajzok…

H. S. T.: Mindig is faltam a könyveket, sőt, ha a család mozidélutánt tart, én félóra múlva már nem bírok köztük ülni. Olyan mérhetetlenül unom a filmeket! Engem sosem kötött le egy rendező képi víziója, nekem az kell, hogy olvasás közben én lássam, „mozizzam” fejben, amit a szöveg kínál. Néha úgy el tudok merülni az olvasásban, hogy ha egy idő után felnézek, hirtelen nem is tudom, hol vagyok…
A hangoskönyvtárnak csakis igény alapján olvasok, és ettől én is fejlődök. Olyan könyvek kerülnek a kezembe, amelyeket önszántamból biztosan le nem vennék a polcról. Nagyon jó, hogy az ember kilép a komfortzónájából… És ez az elfoglaltság kicsit már olyan nekem, mint a drog! Most tartok az orvosi krimim háromszázötvenedik oldalánál, és már azt nézegetem, mi legyen a következő.

I. P.: Azt történetesen tudom, mivel együtt határoztuk el, hogy te felolvasod, én pedig vágom a tavaly újrafordított Anna Karenyinát. Szerintem istenien fog szólni a hangodon!

H. S. T.: Jaj, nagyon várom, legutóbb lánykoromban olvastam!

I. P.: Persze, aztán most, hogy lassan újraindul a színházi élet, szépen visszalibbensz a deszkákra…

H. S. T.: Igen, megint vannak próbák, megyek is, de tudod… tök furi… amióta hangoskönyvezés van, nem vonz annyira a színpad. Belőlem a Naná annak idején mindent kihozott, de most abszolút kiélem magam a felolvasásban. Lehet, hogy a mikrofon lett a színpadom…

I. P.: És ha jól tudom, egy háztartásban élsz egyik legnagyobb rajongóddal. Harangi úr valóban úgy sétálgat Hajdúnánás utcáin, hogy Simon Timi szól a fülében?

H. S. T.: Ó, a férjem nagyon várja az új könyveket! Csak akkor fogja könyörgőre, ha már túltolom a csajos felolvasásokat, légyszi, légyszi a következő legyen valami krimi, valami pasisabb…
Amúgy ez már előttetek is így volt, sok éve hangosan olvasok fel magunknak esténként. Így nem csak elvan mindenki a saját dolgaival, hanem közös világot teremtettünk a felolvasással. Amióta pedig a férjem hallgatja a hangoskönyveimet is, újabb színt kapott a házasságunk.

I. P.: Óriási párterápiás tipp ez, Timi!

H. S. T.: Igen, és ehhez csak az kell, hogy az egyik szeressen felolvasni, a másik meg szeresse hallgatni…

Iván Péter