Petrozsényi Eszter kristálytiszta kiejtésével, finom színészi játékával 2023 óta 75 irodalmi művet töltött meg élettel – a látássérült hallgatók legnagyobb örömére. A fehérbot nemzetközi napján Hangomat adom-díjjal jutalmazott előadóművésszel Iván Péter beszélget lámpalázról, a francia sanzon és az Arany-balladák titkáról… no meg Gyarmati Fanni megkésett intelméről.
Iván Péter: A hangoskönyvtár tavalyi nagy vállalása volt Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni kétkötetes naplójának akadálymentesítése, nagyon büszkék vagyunk erre a kollektív produkcióra. Eszter, ha jól tudom, neked is van jó pár személyes emléked a költő özvegyéről.
Petrozsényi Eszter: Fifi néni, merthogy mindenki így szólította, a színművészeti főiskolán a franciatanárom volt, de már előzőleg, a felvételi egyik stádiumában is találkoztunk, ahol a jelentkezők műveltségét, intelligenciáját vizsgálta. Tündéri jelenség volt – és hihetetlenül szigorú, magas követelményeket támasztó pedagógus.
2012-ben meglátogattam Pozsonyi úti lakásán, éppen akkor töltötte be a századik életévét. Kiváló szellemi állapotban találtam, jót beszélgettünk, ám egyszer kifakadt: „Jaj, Eszter, miért lett maga színész? Én sohasem szerettem a színészeket!” – jelentette ki. „Megbízhatatlan, felelőtlen, bolondos népség, egyik nap ezt mondják, másnap pont az ellenkezőjét…”
I. P.: Hogy ezt senki nem mondta neked korábban… El tudtál volna képzelni magadnak más pályát?
P. E.: Tudd meg, hogy én a tatai Eötvös Gimnáziumban letett érettségim után az ELTE-n kerek két évig jártam könyvtár-biológia szakpárra. Természetközeli embernek tartom magam, kora gyerekkorom óta pertuban vagyok flórával-faunával, mindig is hatalmas, burjánzó kertre, sok állatra vágytam… de találd ki, hová vezetett az első utam pesti gólyaként? Hát a bölcsészkaron működő Universitas Színpad és az egyetemi versmondó kör felvételijére! Hamar beszippantott a hetvenes évek fővárosi kultúrkavalkádja, a filmek, a színházlátogatások, a próbák… a biológiát nagyon hamar szem elől tévesztettem. Másodévesen megpróbáltam a színművészetit, rögtön fel is vettek Ádám Ottó osztályába.
A kérdésedre visszakanyarodva: nemigen választhattam volna más pályát, nekem egyszerűen muszáj volt ezt csinálnom. A családi indíttatás is megvolt hozzá: nagyapám agrármérnök és járásbíró létére folyamatosan verseket írt, gyönyörűen faragott és kiváló színész, nagy mókamester volt; édesanyámat, ha férjhez nem megy, felviszik a Magyar Rádióba versmondónak. Nekem is ez volt a mindenem, a szavalás. Gimnazista koromban találtam rá azokra a költőkre, akikhez mind a mai napig vissza tudok nyúlni: Arany, Nagy László, Sinka István. Képzeld, akkortájt még Jancsó Adriennhez is felutaztam Pestre szakvéleményért. Később a Radnótiban nagyon jó barátnők lettünk…
I. P.: A főiskolán kikkel jártál egy osztályba?
P. E.: Akiket ismerhetsz, az a rockszínházas Nagy Anikó és a mai napig aktív Bajza Viktória. No meg persze Gáti Oszkár, akit fiúhiány miatt a Madáchból „kért kölcsön” Ádám Ottó. Oszi majdnem öt évvel volt idősebb nálunk, néha alaposan meg is tépázta a naiv, idealista lelkünket, ami akkora de akkora volt, hogy úton-útfélen ráléptünk…
I. P.: Mik voltak a karriered legfőbb állomásai?
P. E.: Színészi pályámat a Radnóti Színházban kezdtem, de három év után, 81-ben Békéscsabára szerződtem át. Ezek az évek szakmailag nagyon gyümölcsözőek voltak, de egy idő után elegem lett abból, hogy nem tölthetek elég időt a párommal, aki Pesten élt, így 83-ban felvételemet kértem a Honvéd Művészegyüttesbe. Tíz éven keresztül dolgoztam velük főállásban, s a rengeteg fővárosi fellépés, vidéki kiszállás mellett végre alkalmam nyílt Edith Piaf estemet is bemutatni szélesebb publikum előtt. A „Nem bánok semmit sem” című énekes-prózai produkcióm közel 200 előadást ért meg! A zöld szememmel, derékig érő szőke hajammal ugyan nem sokban emlékeztettem a „kis verébre”, de ahhoz ragaszkodtam, hogy Piafhoz hasonlóan én is mindig feketében lépjek fel. Szívügyem volt ez a főiskolás korom óta folyamatosan tökéletesített műsor: Arany balladáihoz hasonlóan a sanzonok is miniatűr színdarabok, előadásukhoz a színésznek teljes művészi kelléktárát működésbe kell hoznia.
I. P.: Határozottan emlékszem gyerekkoromból egy Vers mindenkinek- adásra, amelyben Nagy Lászlót szavaltál…
P. E.: Lehetséges, a rádióban, televízióban sokat foglalkoztattak: mesejátékokban, rádiószínházi felvételeken és természetesen versműsorokban is feltűntem.
I. P.: Én nagyon remélem, hogy negyedik „így szerettek ők” kötetében Nyáry Krisztián is ejt pár szót szerelmetekről Pribojszky Mátyás citeraművésszel, akivel 33 éven át alkottatok egy párt.
P. E.: Ugyan, Nyáry Krisztián általában minálunk „nagyobb vadakat” tűz a tollhegyére. A mi kapcsolatunk amúgy sem igényelte a kirakatot, mint egy Latinovits-Ruttkai párosé, csendesen éltünk egymásnak. 1993-ban éppen azért búcsúztam a Honvéd Művészegyüttestől, hogy szabadúszóként több időt tölthessünk együtt: ezekben az években számos alkalommal léptünk fel egy színpadon. Mátyás 2000-ben stroke-ot kapott, élete utolsó tizennégy évében már nem tudott citerázni. Viszont már korábban, a 90-es évek közepén elkezdett szépprózát írni, összesen tíz kötete jelent meg. Szerintem jó humorú, társadalomkritikus, olvasmányos szövegek.
I. P.: Ezek az írások még a fővárosban születtek?
P. E.: Részben igen, de egy hároméves lakiteleki kitérő után 2004-ben gyermekkorom kedves helyszínén, Tatán telepedtünk le. Itt Mátyás ismét tudta folytatni az írást. Egy évre rá munkát vállaltam a helyi könyvtárban, nyugdíjazásomig ott dolgoztam.
I. P.: Az önkéntes felolvasók csapatához 2023-ban csatlakoztál. Régi Ismerősök közé csöppentél.
P. E.: Meghiszem azt! Bodor Tiborral még színinövendék koromban játszottam együtt a Madáchban, nagyon szerettem ezt a jóakaratú, bennünket fiatalokat gyámolító nagy mackót… Korompay Vali kedves kolléganőm volt a Radnótiban, Szoboszlay Évához pedig mély barátság fűzött, de Havas Judittal is volt közös fellépésünk. Az aktív felolvasók közt örömmel fedeztem fel Mach Andrást, akinek nívós versmondását régebben Esztergomban zsűriztem…
Az első felolvasásommal rögtön nagyot markoltam. Nagyapám még az üveges könyvesszekrényében őrizte Somogyváry Gyula háromkötetes történelmi regényét, nekem kislánykoromban rá sem volt szabad néznem. Ezt a Virágzik a mandula-trilógiát választottam belépőnek, s csakhamar német és orosz ukázokba, lengyel bölcsődalba, szerb párbeszédekbe botlottam; az internet segített ott, ahol kételyeim voltak.
I. P.: Az első hangoskönyved elkészülte után két évvel már át is vehetted a Hangomat adom-díjat, mely 500 felolvasott óra után illeti meg önkénteseinket. Ilyen rövid idő alatt ez eddig egy felolvasónknak sem sikerült.
P. E.: Nekem a felolvasás kisebbfajta megváltásként érkezett az életembe. Nyugdíjasként még hívtak ide-oda szavalni, de régi hű nyavalyáim, a lámpaláz és a színpadi szárnyalások után jelentkező pszichoszomatikus tünetek az utóbbi időkben már tartós vérnyomásemelkedéssel, szédüléssel jártak, az orvos egészen egyszerűen eltiltott a nyilvános szerepléstől. Ez idő tájt szólt nekem egy régi munkatársam, aki jelenleg egy látássérült embereket képviselő tagegyesületnél dolgozik, hogy jöhetnék felolvasni, a hangoskönyvtár folyamatosan keres önkénteseket. Betanította nekem a diktafon kezelését és megkezdtem a munkát. Itt nincs lámpaláz, viszont a bensőséges, mély kapcsolatom ugyanúgy megvan a könyvekkel, a szövegekkel, mindennapjaim szerves része lett a felolvasás.
I. P.: Verseskötetekhez elég ritkán adod a hangodat.
P. E.: Valóban, de a lírával napi kapcsolatban állok. Ha beírod a YouTube keresőjébe azt, hogy „Verssarok”, a tatai Magyary Zoltán Könyvtár csatornájára jutsz, ők havonta felraknak egy-egy kortárs vagy régebbi verset az előadásomban. A kolléganőm a lakásomon rögzíti a szavalásomat, ezek tehát valóban friss anyagok. Ha hiányzik neked a hajdani „Vers mindenkinek-élmény”, ott mindig megtalálsz.
I. P.: Kösz, már be is követtem a csatornát. És mivel régi mániám a magyar irodalom méltatlanul keveset emlegetett jó tollú szerzőinek a bemutatása, hadd kérjek tőled alkalomadtán egy Pribojszky-hangoskönyvet.
P. E.: Én ugyan boldogan felolvasom azt, amelyik érzésem szerint a legsikerültebb… De kérlek, csak suttyomban csempészd be a könyvtárba, jó? Ha Kosztolányi és Örkény az égi kávéházban észreveszik, miféle nevesincs kolléga telepedett melléjük, még felhúzzák az orrukat!
