Az intézmény, melyről az alábbi beszélgetésben is szó lesz, kifejezetten a gyengénlátó, azaz hasznosítható funkcionális látással rendelkező gyermekek oktatásának sajátos igényeit és módszereit szem előtt tartva épült, ám a története ennél is régebbre, egészen 1956-ig nyúlik vissza. Erről a történetről, saját szakmai útjáról, illetve az iskola jelenéről és jövőjéről beszélgettem az intézmény jelenlegi igazgatójával, Kónya Katalinnal. Az interjú a Vakok Világa folyóiratban jelent meg 2026 nyarán.
Amikor a Gyengénlátók Általános Iskoláját említjük, sokaknak rögtön az Ajtósi Dürer sor és a Hungária körút sarkán álló patinás, klasszicista iskolaépület képe ugrik be. Pedig ez a Vakok Általános Iskolájának az épülete. Kevesen tudják, hogy a látássérült gyermekek e két csoportja Magyarországon nem egyazon iskolában tanul, hanem két külön intézmény végzi az oktatásukat. A Gyengénlátók Általános Iskolája, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye és Kollégiuma immár hetven éve működik önálló tanintézményként, 1982-ben átadott épülete pedig szintén Zuglóban, a Miskolci utca 77. szám alatt található.
Javaslom, hogy maradjunk a tegeződésnél, hiszen az ismeretségünk hosszú évekre nyúlik vissza. Amikor megismertelek, a látássérült személyek elemi rehabilitációjában dolgoztál. Hogyan vezetett az utad az igazgatói posztig, egyáltalán hogyan lettél gyógypedagógus?
Miskolcon pedagógia szakos középiskolában tanultam, ami eleve meghatározta az irányt. Pszichológusnak készültem, de a felvételihez szükséges középfokú C-típusú nyelvvizsgát nem sikerült letennem, ami miatt nagyon elkeseredtem. Nem volt B-tervem. Viszont egy pedagógiai pszichológiai tanulmányi versenyre készítettem egy dolgozatot egy akkor frissen létrejött, autizmussal élő személyeknek nappali ellátást nyújtó intézményről. Ekkor a ’90-es évek végén jártunk, amikor ez a téma még újdonságnak számított. Kati néni, a pedagógia tanárom ez alapján javasolta, hogy felvételizzek gyógypedagógia szakra. Emellett az Államigazgatási Főiskolára jelentkeztem, ahova nem vettek fel, bár lehet, hogy annak, amit igazgatóként jelenleg csinálok, sokkal több köze van a jogszabályokhoz, mint a gyógypedagógiához.
Már ekkor a látássérült emberekkel való foglalkozásban gondolkodtál?
Nem. A Bárczira bekerülve teljesen határozott elképzelésem volt arról, hogy az értelmi fogyatékosok pedagógiája szakot fogom választani, de mivel kétszakos voltam, emellé még egyet fel kellett venni. A logopédiát és a hallássérülteket az enyhe beszédhibám miatt nem javasolták, a szomatopedagógia engem nem érdekelt annyira, így kizárásos alapon maradt a látássérült szak. Gondoltam, hogy ez egy érdekes szakma, de akkoriban nagyon nehéz volt bekerülni a látássérültek oktatási intézményeibe, az értelmi akadályozottakhoz kapcsolódó végzettségemmel viszont úgy gondoltam, bárhol el tudok helyezkedni.
Aztán mégis köztünk kötöttél ki…
Negyedévesként kaptam egy részmunkaidős álláslehetőséget a Gyengénlátók Általános Iskolájában, aminek nagyon megörültem. Egyébként is végig dolgoztam a főiskolai évek alatt, mivel hárman vagyunk testvérek és mindig kellett a pénz, úgyhogy a korrepetálástól a forgalomszámlálásig mindent elvállaltam. Így viszont végre elkezdhettem a szakmában dolgozni, és 2002-ben utazó gyógypedagógusi pozícióba kerültem. Pedig soha nem akartam tanítani, a főiskolán is a terapeuta szakirányt választottam, de a jelentkezők kis létszáma miatt ez nem indult el, így végül mégis tanár lettem. Az első gyerekünk megszületéséig utazótanárként dolgoztam, amit nagyon szerettem, mert a feladatom itt nem elsősorban a tanítás volt, hanem a habilitáció és az integráció segítése. Amikor a GYES után vissza akartam jönni, mindenképpen osztályt akartak nekem adni, amit nem éreztem nekem valónak, pláne gyerek mellett. Ekkor váltottam a felnőtt rehabilitációra, és részmunkaidőben elkezdtem dolgozni rehabilitációs tanárként a Szempont Alapítványnál, ahol később szakmai vezető lettem. Itt dolgoztam a második gyermekem megszületéséig, a távollétemben viszont megszűnt az alapítvány. Ekkor megint egy véletlen sodort vissza a Gyengénlátók Iskolájába. Nagyon praktikusnak tűnt, hogy már ismertem ezt az intézményt, közel is laktam, ami két gyerek mellett sokat számított. Ismét utazótanárként tértem vissza, majd hamarosan az Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményegység (EGYMI) vezetője lettem. Ekkor iskoláztak be a közoktatásvezetői képzésbe. Egészen 2021-ig vezettem az EGYMI-t, amikor az iskola előző igazgatónője nyugdíjba ment – és engem szánt az utódjának. Most telik le az első ötéves igazgatói ciklusom.
Akkor igazgatóválasztás lesz?
Igen is, meg nem is. A köznevelési törvény ugyanis lehetővé teszi, hogy a második igazgatói ciklust pályázat nélkül is be lehessen tölteni, amennyiben a nevelőtestület ezzel egyetért és azt a fenntartó is támogatja. Ha ez nem sikerül, akkor kiírják a pályázatot.
Ez a folyamat éppen most zajlik?
Nem, ezen már túlvagyunk, az eljárás márciusban lezárult, már megkaptam a kinevezést.
Mi az, amit igazgatóként sikerült megvalósítanod az elmúlt öt évben, és amit nagy eredménynek tartasz?
Szerintem az önmagában nagy eredmény, hogy működik az intézmény. Öt év nem olyan sok idő egy vezető számára. Ebből az első két-három év azzal telik el, hogy az új vezető átlátja a dolgokat, megtalálja a szekrényekből kieső csontvázakat és megoldja a felmerülő problémákat. Minden vezetőváltásnál kicsit újjászerveződik az intézmény, ami évekbe telik. Sok mindent változtattunk meg az elmúlt öt évben szemléletben, adminisztrációban, működésben. Hiszem, hogy sokat fejlődött az iskolánk részben nekem, részben sok egyéb változásnak köszönhetően. A munkatársak körében is sok volt a személyi változás, ami elsősorban nem az én személyemhez köthető. Ezalatt az ötéves ciklus alatt érte el számos olyan kolléga a nyugdíjkorhatárt, akik 1982-ben, ennek az épületnek az átadásakor pályakezdőként kerültek ide dolgozni. A szaktanáraink jelentős része mostanában ment nyugdíjba, ezért folyamatosan keressük az új kollégákat. Rengeteg eszközt szereztünk be részben a fenntartó, részben egyéb támogatók segítségével, mivel muszáj lépést tartanunk a technika fejlődésével és a gyerekek igényeinek változásával. Mostanra megvannak azok a vezetőtársaim is, akikről azt gondolom, hogy velem és az intézménnyel is egy irányba hajóznak. Újdonság, hogy elindult egy autizmus specifikus osztályunk is, ami egy vegyes osztály, elsős, másodikos és harmadikos gyerekekből áll. Ezzel nem terveztünk, de szükség mutatkozott rá. Ők nem gyengénlátók, viszont a gyengénlátó osztályokban is tanulnak autizmus spektrumzavarral élő gyerekek, összesen tizenhárman vannak az intézményben. És járnak hozzánk nem gyengénlátó autizmussal élő gyerekek is, akiket a gyengénlátó osztályokba integrálunk.
Ti sok szempontból kisebb és kevésbé komplex intézmény vagytok, mint a Vakok Iskolája, ugyanakkor nálatok is bizonyára jelentkeznek azok a tendenciák, hogy mások a gyerekek problémái, többen vannak a halmozottan sérültek…
Képzeld el, hogy nem! Az iskolában ép intellektusú és enyhe értelmi fogyatékossággal élőknek szóló tanterv szerint tanuló tagozatunk van, és ez utóbbiak fogynak el. Ezek a gyerekek a mi rendszerünkből valahogy kikopnak, talán azért, mert őket a helyi gyógypedagógiai intézmények könnyebben tudják integrálni és a családok is könnyebben és szívesebben viszik őket a közelebbi iskolákba. Enyhe értelmi fogyatékos tanulók jelenleg csak három osztályunkba járnak, azok is összevontak. Az ép intellektusú tagozaton is csak két olyan évfolyam működik, ahol egynél több osztályunk van. Az általános iskolában jelenleg 91 gyermek tanul 14 osztályban, a kollégiumban pedig mindössze 25-en laknak. Ez lényegesen kevesebb, mint korábban. Azt nem lehet kiszámítani, hogy milyen gyerekek érkeznek, illetve hogyan döntenek a szülők, például igénybe veszik-e a kollégiumot. Jóval kevesebb a gyerek, mint amennyi férőhelyünk van. Sajnos azt is tapasztaljuk, hogy anyagi megfontolások miatt nem hozzák a szülők kollégiumi elhelyezésbe a gyerekeket, mert ebben az esetben bizonyos ellátásokról, például a GYOD-ról (gyermekek otthongondozási díja) le kell mondaniuk, ami komoly bevételkiesés a családoknak és akár a megélhetésük is múlhat rajta. Ilyenkor nem a szakmai megfontolások, hanem az anyagi érdekek döntenek. Ez érthető, hiszen a kollégista gyermek utaztatásával elmegy két nap a hétből, emellett pedig nagyon nehéz munkát vállalni.
Ez egy nagyon családias létszám. Ehhez képest mekkora a tantestület és az egyéb oktatást segítő személyzet?
Nevelő- és utazótanárokkal együtt hetven pedagógusunk van, illetve 24 nevelést-oktatást segítő, ún. NOKS-os dolgozónk, ide tartoznak az asszisztensek, a kollégiumi nevelők és az iskolatitkár. Emellett van 21 technikai dolgozónk, ők a takarítók, a gondnok, a kertész, az udvaros, a portások. Összesen tehát nagyjából 110-120 fő között van a létszám, és ebben a konyha nincs is benne, mert az egyáltalán nem tartozik hozzánk.
Ez több, mint amennyi tanulótok van…
Igen, de ez mindig is így volt. Az osztályaink létszáma öt és kilenc között mozog, ami ideális, mert az ép intellektusú osztályokban is sok az olyan gyerek, aki kiemelt figyelmet igényel – például a diszesek, figyelemzavarosak. A tanulóink egyharmada kissúlyú koraszülöttként jött világra, nem ritkán 500-600 grammal születtek. Ezért is emlékezünk meg minden évben a koraszülöttek világnapjáról. Az ő idegrendszeri éretlenségük vagy figyelemzavaruk nem jelent értelmi fogyatékosságot, de a tanulásban nehezítő tényező. Továbbá gyakran kerülnek hozzánk súlyosan aliglátó gyermekek is, akiket a látásállapotuknál fogva lényegesen nehezebb integrálni, mint egy jó vizusú gyengénlátót. Az ide kerülő gyerekeknek szükségük van a kiemelt figyelemre, megfelelő támogatásra, a fejlődésüket segítő foglalkozásokra.
Személyesen ismered az összes gyereket?
Igen. Én azt szeretem ebben az iskolában, hogy mindenkit a nevén tudok szólítani. Aki szembejön velem, legyen diák, pedagógus, vagy munkatárs, annak tudom a keresztnevét, és szerintem ez így nagyon jó – számomra mindenképpen.
Magyarország speciális abból a szempontból, hogy a szegregált oktatáson belül is különválasztjuk a vak és a gyengénlátó gyermekeket. Mi az, amiben ez az iskola nagyon más, mint a Vakok Általános Iskolája?
Azt tudjuk, hogy más országokban egyazon intézményben tanulnak a vak és a gyengénlátó gyerekek, de jellemzően külön osztályokban. Ez a Vakok Iskolájában is így volt már az 1920-as években, a gyengénlátó gyermekek külön iskolája 1956-ban jött létre, idén vagyunk hetvenévesek. Mi inkább a látó-halló, a Vakok Iskolája pedig a tapintó-halló módszer szerint tanít. Módszertanilag az oktatás tehát homlokegyenest más, főleg alsó tagozaton. Felső tagozatra a tananyag elsajátíttatása válik elsődleges céllá, itt már sokkal elképzelhetőbb lenne az együttoktatás. Nekünk mindig van olyan tanulónk, aki a romló tendenciájú szembetegsége miatt tapintó-halló módon is megtanul ismereteket szerezni. Hosszú ideje az a szokás, hogy őket nem küldjük át a Vakok Iskolájába, hanem itt fejezik be a tanulmányaikat akkor is, ha addigra már semmit nem látnak. Nálunk is van lehetőség megtanulni a Braille-írást, hogy legalább a mindennapi feladatok megoldásában kapjanak egy praktikus segítséget. De tanítjuk őket közlekedni is, ha kell, fehérbottal. Ezzel együtt nálunk a gyerekek 99%-a vizuális úton tanul meg írni-olvasni. Rendszeresen jönnek hozzánk gyerekek a Vakok Óvodájából és mennek tőlünk az ő szakiskolájukba. Tehát számtalan ponton összefonódik a két intézmény munkája.
Említetted, hogy idén hetvenéves az iskolátok. Hogyan ünneplitek meg ezt a szép jubileumot?
A jubileumi évre egy programsorozatot állítottunk össze, kezdve a február 20-án megtartott szakmai konferenciával, folytatva a nyílt nappal, az öregdiák találkozóval, az iskola történetét bemutató témahéttel és a jubileumi gálával. Az első programunk február 20-án, a gála pedig április 27-én volt. Ezek között éppen hetven nap telt el; erre az időszakra időzítettünk egy hetven napon át tartó, képes visszaemlékező sorozatot a Facebook-oldalunkon.
A Facebook-oldalatokon található „70 kép, 70 történet” című sorozatból sokat megtudhatott a követőtáborotok az intézmény történetéről. Hogyan foglalnád össze röviden: honnan indult és hogyan érkezett meg idáig a gyengénlátó gyermekek oktatása?
1956-ban egy csepeli családi házban kapott helyet az iskola és innen indult el, a semmiből. Paraszkay Sára, aki a gyengénlátó gyermekek pedagógiájának talán legjelesebb hazai képviselője, abban az évben még hallgatóként kezdett ott dolgozni, majd egy évvel később már mint gyógypedagógus munkálkodott az oktatás módszertanának kialakításán. Ő ma 91 éves és szerencsére még mindig irigylésre méltó fizikai és szellemi állapotban van, a munkássága pedig végigkísérte ezt a hetven évet. Szerintem erről a témáról ő tud a leghitelesebben beszélni.
Milyen volt a legelső néhány év az iskola életében?
A kezdetekkor az iskolában összesen három pedagógus dolgozott, ők próbáltak valamit felépíteni, tantervet írni és eszközparkot kialakítani. Ekkor sem anyagi források, sem külföldi példák nem álltak rendelkezésre, mindent nekik kellett kitalálni és megvalósítani. Ekkor az iskolában még csak alsó tagozat működött összevont osztályokkal. Tíz év után költözött az iskola Zuglóba, a Szőnyi útra. Bár az épület itt már sokkal inkább öltött iskola jelleget, még ekkor is csak az alsó tagozat és a diákotthon üzemeltetésére volt kapacitás – igaz, már egy komolyabb létszámú nevelőtestülettel, kidolgozott tanterv mentén zajlott a munka. Érdekesség, hogy a Gyengénlátók Iskolájának már 1978-ban volt két utazótanári státusza, mi tehát nagyon büszkén hirdetjük, hogy nálunk dolgozott először az integrált oktatást segítő utazótanár, mindenféle jogi szabályozást megelőzve. Ez Csabai Lászlóné nevéhez fűződik, aki külföldi példa alapján honosította meg az utazótanári rendszert. Ő írt egy útmutatót is a gyengénlátó gyermekek együttneveléséről, ami a ’80-as években jelent meg. Szerencsére még ő is jó egészségnek örvend, nemrég hozta be nekem az összes olyan tárgyat, ami az ő tulajdonában van és ami a gyengénlátó gyermekek oktatásához kötődik.
Úgy tűnik, hogy lassan összeáll egy komplett múzeumi gyűjtemény…
Igen, már Sári nénitől is nagyon sok mindent kaptunk. Tényleg fantasztikus, hogy mi minden maradt fenn ebből a hetven évből akár kézzel fogható formában, akár szellemiségben. A jelenlegi épület 1982-es átadásával jött létre a teljes nyolcosztályos általános iskola, ahova nagyon sok új pedagógust kellett felvenni, és akiknek többsége egészen a nyugdíjazásig ezen az egy helyen dolgozott. Maga Sári néni ötven évet töltött aktívan a Gyengénlátók Iskolájában. Eredetileg csak kétemeletes volt az iskola, egy lapostetős szocreál épület. 2001-re épült fel a harmadik emelet, Jankó-Brezovay Pálné Judit igazgatása alatt, amikor az osztályok és az egyéb funkciók már nem fértek el az eredeti épületben. Az átépítéssel az egész iskola arculata megváltozott, sokkal egyedibb lett.
Azt szoktátok elmondani erről az iskolaépületről, hogy már a tervezés során kifejezetten a gyengénlátó gyermekek oktatására szabva készült. Miben nyilvánul ez meg?
Igen, annak idején a tervezők a gyógypedagógusokkal is együttműködtek, akik elmondhatták, hogy mit szeretnének, mire van szükség. Ebből fakadóan már az épület tájolása sem tipikus: nem az utcafrontra épült, hanem annak megfelelően helyezték el a telken az épületet, hogy az egyes egységekben ideális fényviszonyok jöjjenek létre. Nagyok az ablakfelületek, illetve az iskola legnagyobb egyedisége, hogy az osztálytermeknek a folyosó felé is nyílnak ablakai annak érdekében, hogy onnan is a lehető legtöbb természetes fény áradjon be a tantermekbe. Azóta az épület persze sok változtatáson ment keresztül, korszerűsödött például a világítás, a táblák, illetve minden osztályteremben van egy kézmosó és egy olyan tér, ahol szőnyeg és pihenőpárnák állnak a tanulók rendelkezésére. Az egész épületben jellemzőek a nagy és világos terek, a nagyméretű osztálytermek és azok berendezése ideálisan támogatja a modern pedagógiai munkát, emellett az iskolának már a megépítéskor saját konyhája, nagy tornaterme és tanuszodája is volt.
Még egy kívülálló számára is rögtön feltűnik, hogy nemcsak az épület, hanem a berendezések és a taneszközök sem a megszokottak.
Paraszkay Sára tervezte meg azokat a speciális padokat, amelyeket a mai napig használunk. Ezek jellegzetessége az állítható magasság és a dönthető asztallap, ami lehetővé teszi a gyengénlátó gyermekeknek a kényelmes olvasást és írást, illetve jelentősen csökkenti a gyengénlátás okozta kényszertartásokból fakadó gerincdeformitások kockázatát. Ennél negyvennégy év után sem tudnánk jobbat kitalálni. Persze ezen kívül is sok olyan dolog van, amit már akkor kifejlesztettek és a mai napig használjuk. A kollégium például már anno is élhető hely volt, a Szőnyi úti hálótermek után itt már három-négyágyas kis szobákat alakítottak ki nagy közösségi terekkel. Az épület akkori viszonylatban a város szélére épült, ami lehetővé tette, hogy nagy telket vásároljanak, ezáltal sok zöldfelület, nagy iskolaudvar jöhetett létre virágágyásokkal, játszótérrel és sportudvarral. Ma ez már nem a város széle, így kiváló a közlekedés, de a nagy zöldfelületekben gazdag környezet megmaradt. Az élhető terek nagyon fontosak, hiszen ezek a gyerekek, különösen a kollégisták, itt élnek. Szerencsére bőven jut hely mindekinek kint és bent is.
Igazgatóként mire vagy a legbüszkébb?
Éppen ezen a héten kaptuk meg az Oktatási Hivatal értesítését arról, hogy bázisintézmény lettünk, ami nekem igazgatói célom volt. Bázisintézményként azokat az intézményeket ismerik el, amelyek olyan módszertani vagy egyéb tudást képesek felmutatni, amely mások számára példaértékű és amit ezek az intézmények át is tudnak adni. Mi ezt csináljuk bő negyven éve, de az elődeim soha nem pályázták meg ezt a címet.
Szintén a közelmúltban lettünk ökoiskola is. Szerintem a Gyengénlátók Iskolája egy dinamikusan fejlődő intézmény lett, amely alkalmazkodik a gyerekek igényeihez, családiasak, emberközeliek tudunk maradni. Minket nagyon kevesen ismernek, éppen ezért vezetőként nagyon törekszem arra, hogy a korábbinál nyitottabb intézmény legyünk. Ami nyilván hosszabb időt vesz igénybe, és ebben nagy jelentősége lehet a közösségi médiában való megjelenésünknek. Próbálunk a társadalom felé is nyitni, megmutatni, hogy vagyunk, és hogy kik vagyunk, hogy ne keverjenek össze bennünket a Vakok Iskolájával vagy a Vakok Szövetségével. Az eltelt évtizedek alatt rengeteg jó dolog történt ebben az iskolában, de nem mutattuk meg a világnak. Valahogy mindig megtartottuk magunknak. De miért? Mutassuk meg, és legyünk rá büszkék, hogy mennyi mindent csinálunk és milyen jól! A hetvenéves jubileumi Facebook-kampányunknak ez is célja volt, és látjuk is, hogy bejött.
Megkaptad a bizalmat a következő öt évre. Milyen elképzeléseid vannak a már említetteken kívül? Vannak konkrét fejlesztési tervek?
A most elnyert két címmel eleve rengeteg feladat jár, így a pályázatban foglalt célok elérése bőven ad tennivalókat, melyek a következő három évben esedékesek. Számomra kihívás – és ebben szeretnék is fejlődni – a nemzetközi kapcsolatok építése, erősítése. Régen voltak az iskolánknak nemzetközi kapcsolatai, testvériskolái. Ebben is meg kell találni a mi utunkat, de erre az első ciklusban lehetőségem sem volt gondolni, hiszen ilyesmi csak akkor lehetséges, ha az alapműködésünk már megy a maga útján. Annyi minden történt ebben az öt évben, kezdve a covid-járvánnyal, folytatva a pedagógustüntetésekkel, hogy gyakran az intézmény fennmaradása volt a tét, és nekem vezetőként ennek biztosítása jelentette a legfőbb feladatot. Most jött el ténylegesen egy olyan időszak, amikor végre azt tervezhetjük, hogy hova tudunk tovább fejlődni.
Ollé-Németh Orsolya
