Bodor Tibor Hangoskönyvtár

Az Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány elnöke, kétszeres paralimpikon, három gyermek édesapja. Az elmúlt években a neve összeforrt azzal a küzdelemmel, amit azért folytatott, hogy száz év kihagyás után újra legyen Erdélyben magyar tannyelvű iskola a vak és gyengénlátó tanulók számára. Butu Arnold Csabát az iskola aktualitásairól és az elmúlt évek kihívásairól kérdeztük.

Az elmúlt évtizedekben többször is váltania kellett – melyek voltak életében a legfontosabb fordulópontok?

Az 1989-es fordulat után magánvállalkozó lettem. Női fehérneműket és fürdőruhákat készítettünk, aztán jöttek a kerékpáros évek, majd az iskolaprojekt következett. Röviden így lehetne összefoglalni. Ám az életemben az igaz törés 2002-ben következett be, amikor úgymond „behelyeztek a vakok dobozába”, és valami olyan célt kellett találnom, amely újra értelmet ad az életnek. Mélyponton voltam, a vállalkozás odalett, a feleségem akkor várta a harmadik gyermekünket… Ez a kilátástalan időszak két hónapig tartott, majd lassan rájöttem – amikor már nem homályosított el az üzleties gondolkodás –, hogy valami mást akarok csinálni.

Ez a fajta kitartás sportolóként is a segítségére volt, hiszen két olimpiára is eljuttatta. Hogyan jött a kerékpározás ötlete?

Látóként rengeteget sportoltam, de nem versenyszerűen. A versenysport már csak aliglátóként jött az életembe 2003-ban. Ekkor volt a Fogyatékkal élők európai éve, melynek keretében először egy lisszaboni, majd egy velencei túrát tettünk meg tandemmel. Erre figyelt fel 2004-ben a jelenlegi romániai sportminiszter, Novák Ede, aki akkor már kvalifikálta magát Athénba. Ő javasolta, hogy ha már bringázom, csináljam komolyan. Én pedig megfogadtam a tanácsát: 2005-ben volt az első versenyem, ami után 2008-ban a pekingi paralimpián román, a 2016-os riói paralimpián pedig már magyar színekben versenyeztem. Az eredményeimet nem érmekben mérem, a legfontosabb, hogy amikor én kezdtem, még nem volt Magyarországon parakerékpár szakág, ma viszont már 7-8 versenyzőjük is van, és miután én abbahagytam, utána is sikerült kvalifikációt szerezniük Tokióba.

Feladata azonban önnek is maradt bőven a sportos évek után is. Milyen célok hívták életre az erdélyi magyar látássérültek érdekeit szolgáló civil szervezetet?

A szervezetet 2014-ben alapították egyesületként, engem 2017 decemberében kerestek meg. Ismertek, tudták, hogy mindenféle jogi háttér nélkül már 2006 óta az iskolaprojekten ügyködöm. Rögtön írtam is két pályázatot, mindkettő nyert, így nem volt mese, csinálni kellett tovább. Mára átvettük az egyesületet, elindítottunk egy ugyanolyan céllal működő alapítványt is, és töretlenül a látássérült tanulóknak létrehozott iskolán dolgozunk. Romániában hét speciális oktatási intézmény van, de egyikben sincs magyar nyelvű oktatás. A három székelyföldi megyében szükségletfelméréssel kezdtük a munkát, aminek az eredményeiből kiderült, hogy 193 látássérült iskoláskorú gyermek él a területen, közülük mindössze 7-en jártak a román tannyelvű vakok iskolájába, a többiek ahogy tudtak, úgy próbáltak érvényesülni az integrált oktatásban, de nagyrészt csak statisztikailag voltak jelen a rendszerben. Elkezdtük tehát az iskolaprojekttel, de hamarosan hólabdaszerűen nőttek a feladatok.

Mi mindennel foglalkozik napjainkban az Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány (EMLA)?

Mivel Romániában nincs sem tiflopedagógus-képzés, sem elemi rehabilitáció, egyre több felnőtt látássérült ember keres meg minket, és sokféle területen kérnek tanácsot. Segítséget nyújtunk az eszközhasználat megtanulásában, valamint a digitális eszközök és szoftverek használatának elsajátításában. Volt például egy vak fiatalember, aki teljesen elszigetelődve, magányosan ült otthon. Őt megtanítottunk az okostelefon használatára, elkezdte használni a közösségi médiát, kinyílt előtte a világ, és még barátnője is lett.

Mint említette, az EMLA egyik fő célkitűzése egy önálló, magyar tannyelvű, speciális bentlakásos oktatási intézmény és rehabilitációs központ létrehozása magyar nemzetiségű látássérült emberek számára. Mi minden történt az elmúlt években ennek érdekében? Hol tart most a folyamat?

A bentlakásos iskola ingatlana már megvan, ám ott jelentős változtatásokra lesz szükség. Egy teljesen új iskolaépületet kell építeni, mert szigorúak az előírások, és a jelenlegi épületünket nem tudjuk úgy átalakítani, hogy megfeleljen a szabályozásnak. Többek között három lépcsőház és egy lift kialakítása is feltétel, mert a román törvények szerint a látássérült emberek egyedül menekülni képtelen személyek.
Az iskolánk névadója Katona Lajos, aki kilencévesen veszítette el a látását és fél kezét egy robbanásos baleset következtében, de nem hagyta el magát. Jól tanult, később filozófia-pedagógia szakon végezte el tanulmányait, majd a Látássérültek Kolozsvári Líceumában tanított mértant. Megtapasztalta a tantárgy oktatásának nehézségeit, és szabadalmaztatott egy rajzkészüléket, mellyel domború mértani rajzokat lehet készíteni. Emellett kialakította magának a faragás és a plasztikai formák alkotásának technikáját.
Amit tehát a huszadik század elején működő erdélyi vakiskoláról tudunk, azt neki köszönhetjük. Alig maradt meg valami, de ő a hetvenes-nyolcvanas évek elején megtalálta az udvaron az iskola első évfolyamának megperzselődött jelentését. Később, komoly levéltári feltáró munkát követően, megírta a vakok kolozsvári intézetének 1900-1920 közötti történetét, melyet saját költségén ki is adott. Az alapítvány kezdeményezésére tavaly a munkáiból tárlat nyílt Székelyudvarhelyen.
Ilyen előzmények után mi azzal a hittel kezdtünk neki az iskolaprojektnek, hogyha a kilencszázas évek elején sikerült közadakozással elindítani, akkor talán most is. De fordítva történt: míg száz éve arányait tekintve a magyar kormány elenyésző összeggel járult hozzá az iskolaépítéshez, most komoly támogatást kaptunk Magyarország Kormányától a központi helyen lévő épületegyüttes és az egyhektáros terület megvásárlásához.

Emellett pedig az MVGYOSZ és az EMLA között is egyre szorosabb az együttműködés. Milyen területekre terjed ki a közös tevékenység?

Számos területet érintően kapcsolatban állunk, az elmúlt években mindig számíthattunk a szövetség szakmai támogatására, ahogy az eszközök kedvezményes áron történő beszerzésére is. Amelyen felül az is komoly segítség, hogy az EMLA tagjai ugyanúgy elérhetik az MVGYOSZ hangoskönyvtárát, mint a magyarországi látássérült emberek. 2002 óta figyelem a szövetség tevékenységét, látom, mekkora fejlődés történt.

Önt tavaly decemberben a magyar tévénézők is megismerhették, hiszen a két hónapig tartó Jónak lenni, jó! program keretében egyéni életutak is képernyőre kerültek az Embermesék sorozatban. Hogyan érintette a megkeresés?

Megtisztelő volt a felkérés, de nem néztem vissza a portrét, nem szeretem magamat központi helyre tenni. Magát a sorozatot nagyon fontosnak tartottam, mert rólunk, a látássérült emberekről szólt, és ez a lényeg. A közös cél, a látássérült emberekért való munka, az ügy fontossága jelenik meg a nevünkben is: Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány.

Beszéltünk múltról, jelenről, de nem titok, hogy az elkövetkező néhány évre is megvannak már a legfontosabb tervek…
Az iskolaprojekt az iskolás korosztálynak szól. Nem akartunk mi felnőttekkel dolgozni, de annyi tragédiát látunk, hogy azok mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Két személyről is hallottunk az utóbbi időben, akik vakon leérettségiztek, s onnan egyenesen az öregek otthonába kerültek. Ahhoz, hogy a vak emberek ne kerüljenek ilyen hátrányos helyzetbe, nálunk is szükség lenne a Vakok Állami Intézetéhez hasonló intézményre. Ez a következő cél.

HK

Prof. Dr. Csocsán Emmy gyógypedagógus, a neveléstudományok doktora, a látássérült gyermekek matematikára való oktatásának igazi úttörője. Pedagógus, tanító, a szó legnemesebb értelmében. Személye a Vakok iskolájától és a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségétől elválaszthatatlan. Pályafutása és eredményei több kötetet is megtöltenének, a Vakok Világa idei első lapszámának egy interjúban foglalta össze munkássága mérföldköveit. Az interjút a közelgő tanévkezdésre való tekintettel tesszük online elérhetővé.

Vakok Világa: A szülői háttér, a családi minták sok esetben meghatározzák a pályaválasztást. Ön miért döntött úgy, hogy gyógypedagógus lesz?

Prof. Dr. Csocsán Emmy: Több mint nyolc évtized távlatából visszagondolva a nem szerencsés kimenetelűnek megélt véletlenek is később jó irányba befolyásolták a szakmai életemet. Értelmiségi családba születtem 1941-ben. A szüleim a háború alatt házasodtak össze. A vesztett háború és a rendszerváltás nagyon nehéz helyzetbe hozta azokat, akik az előző rendszerben is pozíciókat töltöttek be. Apám elvesztette bírói állását, mert nem vállalta az előre elkészített konspiratív ítéletek felolvasását. Segédmunkásként dolgozott addig, amíg le nem tehette az ügyvédi vizsgáit. Anyám gép- és gyorsíró volt. Elemi iskoláimat kitűnő eredménnyel végeztem. Középiskolámat a XIV. kerületi Abonyi utcai Radnóti Miklós Gimnáziumban végeztem kitűnő eredménnyel. Óvodás koromtól kezdve segítettem a rászoruló társaimnak. Sokaknak voltam tanulópárja. Korán elhatároztam, hogy orvos leszek. Azonban az akkori „numerus clausus” miatt maximális pontszámmal sem kerültem be 1959-ben az orvosi egyetemre. A következő évben felvettek a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Később kiderült, hogy a tanári pálya sokkal inkább megfelelt az adottságaimnak. A főiskolai tanáraim közül Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra, Gordosné dr. Szabó Anna, dr. Méhes József, Lányiné dr. Engelmayer Ágnes és dr. Horváth László voltak azok, akik a tudományterületükön a gyógypedagógiai szemléletet segítették kialakítani bennem. A főiskola elvégzése után a siketek iskolájában szerettem volna elhelyezkedni, ahol nem volt üres állás. Így kerültem a vakok iskolájába. Nem örültem, de nem sokkal később kiderült, hogy ez a „véletlen” megint egy szerencsés történés volt az életemben.

V.V.: Ennek a véletlennek köszönhetően több mint egy évtizedet töltött a Vakok Általános Iskolájában gyógypedagógus tanárként. Milyen nehézségek, sikerek jellemezték ezt az időszakot? Kik voltak azok a szakemberek, akik meghatározták a pályafutását?

CS. E.: A vakok iskolája nem volt ismeretlen számomra, mert tanítási gyakorlataimat ott végeztem. Méhes József igazgató úr tanárom volt a főiskolán, de nem ott fedeztem fel későbbi, a tudományos pályámat befolyásoló kvalitásait, hanem az iskolában. Méhes tanár úr elvárta tanáraitól, hogy szakmailag képezzék magukat. Rendszeresen tartott szakirodalmi ismertetéseket, ahol előszeretettel szerepeltette az általa „benjáminoknak” nevezett fiatal tanárokat, így engem is. A már nevelés-oktatási tapasztalattal rendelkező kollégák közül sokan felméréseket, kísérleteket vezettek, szakirodalmi dolgozatokat, cikkeket és könyveket írtak. Az első években nem elsősorban a kutatások érdekeltek, hanem a tanítványaim és a látássérült kollégák. Visszatekintve ma már tudom, hogy tőlük tanultam a legtöbbet, érzékszerveim fejlesztését, türelmet, a pontos beszédre törekvést, a szavakkal nehezen kifejezhető megérzéseket, taktilis jelzéseket és még sok mást. Nagyon hamar otthon éreztem magamat az intézményben. A terjedelmi kötöttségek miatt sajnos nincs alkalmam felsorolni valamennyi hozzám közel álló kollégám nevét. Finta Istvánt, aki hosszú évtizedekig tanított matematikát az iskolában, csodáltam határtalan emlékezőképességéért, segítőkészségéért, és a tanulókkal való fáradhatatlan törődéséért. Kutatási hipotéziseimet is először vele beszéltem meg. A szövetség működésével is általa ismerkedtem meg.

V.V: Miért döntött úgy, hogy gyógypedagógus diplomája mellé matematikatanár végzettséget is szerez?

Cs. E.: A tanítási tapasztalataim során egyre jobban érdekelt a matematika tanítása, a matematikatanulás és a nem-látás összefüggése. Később ez lett az MTA doktori iskolájában végzett kutatásom témája is. Ezért végeztem el, kétgyermekes anyaként a matematikatanári szakot.

V.V: Pedagógiai kísérletként indult Magyarországon az abakusz használata a látássérült gyermekek matematikaoktatásában. Mi a vakok számára adaptált abakusz tiflomatematikai jelentősége?

Cs. E.: Az abakusz számolótáblát, amelyet Norvégiában már használtak a látássérültek matematika oktatásában, Snorre A. Ostad matematikatanár mutatta be a vakok iskolájában 1972-ben. Pedagógiai kísérletet terveztem azzal a céllal, hogy az addig az alapműveletek végzésére használt bécsi jegyszámoló készüléket az abakusszal kiváltsuk. Az addig nehézkes írásbeli műveletek helyettesítéséhez és a tantervbe való bevezetéséhez pedagógiai felmérésekre volt szükség. Köszönhetően a felső tagozatos, lelkes diákjainknak, akik fél éven keresztül minden reggel 7-8 óra között gyakorolták együtt velem az alapműveleteket százezres számkörben, sikerült bebizonyítanunk, hogy a kellemes tapintású, zsebben elférő golyós táblával való számolás gyorsabb, mint az azonos korú látó csoporttal végzett írásbeli műveletvégzés. A vakok iskolája tehetséges és ügyeskezű szakember által vezetett taneszközkészítő műhellyel is rendelkezett, amely inspirálta a taneszközfejlesztést a tanárok körében is. Elkészültek az első abakuszok, melyek azóta is szolgálják a matematika oktatását.

V.V: Tizenegy év után vált meg a Vakok Általános Iskolájától. Ez az időszak egybeesik a klasszikus magyar gyógypedagógiai irányzat megújításával. Milyen kihívások, feladatok várták az átalakuló Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán?

Cs. E.: Az 1972-es év két jelentős eseménye új szakaszt nyitott a gyógypedagógia, mint tudomány és a gyógypedagógiai tanárképzés területén. Megszületett Göllesz Viktor akadályokat nem ismerő szervező munkája nyomán a Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete (MAGYE), amely nemcsak a területen dolgozók szakmai támogatásának, fejlesztésének feladatát vállalta magára, hanem elindította a hasonló célokkal dolgozó nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatokat is. Ugyanebben az évben megtörtént a főiskola tanszéki struktúrájának átalakítása és kibővülése. A látássérültek pedagógiája szakmai irányítása a Tiflopedagógia Tanszéken folyt dr. Méhes József vezetésével. Felkérést kaptam adjunktusi állásra. De továbbra sem váltam meg a vakok iskolájától! 1964-től 1975-ig főállásban, majd 1992-ig mellékfoglalkozásban dolgoztam az intézményben. Az évek során a tanszéken az oktatás mellett több, a szakterület fejlesztését szolgáló projektet vezettünk, szakkönyveket, cikkeket írtunk. Közvetlen munkatársaim Földiné Angyalossy Zsuzsanna és Kovács Krisztina kollégák voltak, akikre elismeréssel és köszönettel gondolok vissza. Lelkesek és motiváltak voltunk. Hittünk abban, amit csináltunk.

V.V: Már 1977-ben nemzetközi elismerést kiváltó konferenciát szervezett Nyíregyházán „Tanulási nehézségek a matematikában” címmel. Milyen hatása volt ennek az eseménynek a szakmai pályafutására, illetve nemzetközi ismertségére?

Cs. E.: Ez a nemzetközi szeminárium valóban elindította a szakmai kapcsolatok megerősítését. A szervezők egyike a European Association for Special Education (EASE) volt. Az utána következő években egyre több alkalmunk nyílt tanulmányutakat szervezni és külföldi előadókat meghívni a főiskolára. A szakterületünk fejlődését az ICEVI (International Council for Education of People with Visual Impairment), valamint a Hilton/Perkins International Program munkájába való bekapcsolódás nagymértékben segítette. Pályázni tudtunk külföldi tanulmányutakra. Ez motivált a nyelvtanulásra, és szükségessé tette a nyelvvizsgák letételét. A vakok iskolájában a matematika tanítása mellett a kutatási témámon dolgoztam több mint tíz éven keresztül. Az előkészítő és átmeneti osztályokban kísérleteim és felméréseim végzését Poór Erzsébet óvodavezető kolléganőm a körülmények megteremtésével segítette. „A számfogalom fejlődése veleszületetten vak gyermekeknél” c. kandidátusi értekezésemet 1995-ben védtem meg. Dr. Méhes nyugdíjazása után 1985-ben kaptam meg tanszékvezetői megbízásomat a főiskolán, amelyet 1997-ig gyakoroltam. Ugyancsak az ICEVI munkatalálkozóknak köszönhetően két, a területen dolgozó lelkes kolléganővel, a finn Solveig Sjöstedt-tel és a norvég Oliv Klingenberggel megalapítottuk Helsinkiben a Nordic Light Team munkacsoportot. Könyveket írtunk és előadásokat tartottunk fejlődő országok egyetemein.

V.V: Dortmund egy újabb fontos állomás volt az életében. Mesélne az ISaR programról? Milyen céllal jött létre?

Cs. E.: 1996-ban pályáztam meg a TU Dortmund Rehabilitációs Tudományok fakultásán megüresedett állást, amelyet a gyakorlati és elméleti megmérettetések után elnyertem. 1997-től 2007-ig voltam a TU Dortmund professzora. Nemcsak tanítottam, hanem magam is nagyon sokat tanultam. Megtapasztaltam a szabadság és a lehetőségek maximális felhasználásának módszereit. Nyitott, nagyon érdeklődő hallgatóim voltak. A tanszék egyik legnagyobb és a mai napig is működő szellemi és virtuális produktuma, a hallgatók és a területen dolgozó szakemberek munkáját segítő ISaR (isar-projekt.de) adatbank, amelyet Renate Walthes professzor kolléganőm támogatásával valósítottunk meg. Szeretném, ha a németül tudó magyar diákjaink és tanáraik is megismernék és látogatnák. A taneszközök bemutatását tartalmazó gyűjteményben egy magyar fejlesztés, Szombati Zsigmondné, a vakok iskolájának tanára által kifejlesztett ATOMOL kémiai készlet is szerepel. A szemeszterek közötti „szabad hónapban” a dél-tiroli egyetemen, Brixenben didaktika kurzusokat vezettem. A dortmundi évek szakmai fejlődésem szempontjából meghatározóak voltak. Tapasztalataimat igyekeztem megosztani hazai kollégáimmal. Kölcsönösen látogattuk egymást konferenciákon, szakmai fórumokon. Hálásan gondolok Helesfai Katalin és Fehér Anna igazgatónőkre, akikre mindig számíthattam a német diákjaink fogadása és szakmai gyakorlatuk támogatása területén. A matematika módszertan témájában dr. Volker Hahn tanár munkásságát követtem figyelemmel. Már korábban is volt kapcsolatunk a heidelbergi és marburgi tanulmányutamat követően. 2006-ban megjelent módszertani tankönyve egyedülálló adatgyűjtemény. Kiváló minőségű domború geometriai ábragyűjteményét egyszerre használhatja az órákon a vak, gyengénlátó és látó diák. Megtisztelő volt számomra, hogy a doktori védésén opponense lehettem.

V.V: Közel ötven éve szakmai kapcsolatban áll a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségével. Melyek voltak ennek az együttműködésnek a legfontosabb, mérföldkövei, közös sikerei?

Cs. E.: A szövetséggel az egész pályafutásom alatt kapcsolatban voltam. Méhes tanár úr munkatársaként értekezleteken vehettem részt, később tanszékvezetői minőségemben is. Egymás szakmai konferenciáin kölcsönösen meghívott előadók, vendégek voltunk. Az elektronikus segédeszközök megjelenésével hazai és külföldi gyártók meghívásával bemutatókat és tanfolyamokat tartottunk. Nemzetközi fórumokon is gyakran vettem részt a szövetség munkatársaival. Máig is maradandó élményem, hogy 1984-ben a WBU, a Vakok Világszövetségének megalapításán a szaúd-arábiai Rijádban dr. Bódi István főtitkárral együtt vehettem részt. Legmeghatározóbb emlékem ma is Erhartné dr. Molnár Katalinnal való munkakapcsolatom és barátságunk, amely haláláig tartott. Katit éleslátás, érdeklődés, nyíltság, a szövetség és a látássérült emberek iránti szigorú elkötelezettség jellemezte. Még ma is nagyon hiányzik.

V.V: Miért és hogyan született meg az a kezdeményezés, amivel megkereste az MVGYOSZ-t? Hogyan értékeli a Jövő kilátásai program eddigi megvalósulását, eredményeit?

Cs. E.: Az integrációs törekvések nem kellően előkészített feltételek mellett olyan irányban hatnak, hogy az érintett látássérült tanulók nem a tanulási stratégiáiknak, képességeiknek megfelelő oktatást kapnak. Példát véve a matematika területéről, az általános iskolában nem kerülnek alkalmazásra azok a sajátos módszerek – a számfogalom és a környezeti, hallással, tapintással gyűjtött tapasztalatok „matematizálása” –, amelyek a vak gyermekek számára megkönnyítenék a matematikai fogalmak értelmezését. Ez külföldi gyakorlati példákon gyűjtött tapasztalataim alapján megelőzhető lenne. A jövő kilátásai projekt egyik célkitűzése is ez. Legelső írásunkat a témával kapcsolatban 1972-ben Finta István kollégával együtt publikáltuk a Matematika tanítása c. folyóiratban „Mit várhat el és mit követelhet matematikából egy középiskolába jelentkező vak tanulótól a tanár?” címmel. A jövő kilátásai projekt Puskás Anett elkötelezett és rátermett vezetésével, valamint munkatársainak segítségével bebizonyította, hogy az együttnevelés sikerességének alapvető feltétele az ismeretek elérésének biztosítása valamennyi érintett diák és tanár számára. A projekt indulása óta eltelt évek eredményei, az online szemináriumok tematikái és összefoglalói elérhetőek a http://jovokilatasai.mvgyosz.hu/ honlapon. A projekt munkálatait a kezdetektől fogva Kuminka Györgyné Anikó kolléganőm értékes tapasztalataival segítette.

V.V.: 2021 októberében a fehérbot napján vette át a szövetség legrangosabb díját, a Louis Braille emlékérmet. Mit jelent Önnek ez az elismerés?

Cs. E.: A kitüntetés váratlanul ért. Ez alkalommal is őszinte köszönetem az MVGYOSZ elnökségének. Az elismerés mindenkinek jól esik. Nekem azért, mert akik jól ismernek, tudják, hogy sosem vagyok magammal igazán megelégedve. Előadásaim után is napokig elemzem, hogy mit kellett volna másképpen csinálnom. Ha valamelyik tanítványom és közöttem feszült a kapcsolati kötél, kértem őt, hogy elemezzük ki, amit talán én nem jól ítéltem meg. A kitüntetés megerősít abban az igyekezetemben, hogy szakmai pályafutásom kezdetétől mostanáig a látássérült gyermekek és fiatalok nevelés-oktatása módszereinek gazdagítására törekedjek, ahogyan ezt példamutató tanítóimtól – Gordosné dr. Szabó Annától és dr. Méhes Józseftől – tanultam.

Hegedűs Katalin
kommunikációs munkatárs

* A teljes lapszám megvásárolható az MVGYOSZ webáruházában.

Kevés ember akad az MVGYOSZ és tagegyesületei háza táján, aki ne ismerné dr. Nagyné Berke Mónikát, az országos szövetség szolgáltatásvezetőjét. Munkakapcsolatai rendkívül szerteágazóak, szakmai tapasztalatait széles körben elismerik, és ennek köszönhetően sokan fordulnak hozzá tanácsért, véleményért, segítségért.

Vakok Világa: Minden sikeres szakmai életút mögött ott húzódik a motivációt adó privát szál is, amire a kívülállók ugyan kíváncsiak, de általában nem tudnak róla semmit – vagy ha mégis, akkor azt is rosszul. Lebbentsük fel a fátylat, mesélj egy kicsit az olvasóknak erről a privát szálról!

Nagyjából nyolcéves koromig teljesen átlagosan teltek a hétköznapjaim. A fordulópont akkor következett be, amikor retinaleválás miatt gyakorlatilag egyik napról a másikra elveszítettem a látásomat. Ezt követően kerültem Budapestre, a Vakok Általános Iskolájába, ahol egy remek tanárnak, Borbély Margó néninek köszönhetően nagyon gyorsan elsajátítottam a pontírást. Már az általános iskolában kiderült, hogy nagyon sok minden érdekel, sőt, nemcsak érdekel, hanem még kedvem is van hozzá. Versenyszerűen sportoltam, kosarat fontam, agyagoztam, szőttem és még sorolhatnám. Ha a sokoldalúság tanítható, illetve fejleszthető, akkor ez az én esetemben ekkor következett be, amiért a mai napig hálás vagyok. Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, különösen a közös könyvolvasásokra, amikor a délutános tanár, vagy az, aki a hétvégén vigyázott ránk, könyvet olvasott fel nekünk, látássérült diákoknak. Ilyenkor végigfeküdtünk a társalgó szőnyegén vagy a kertben a padokon, és a tanár egészen addig olvasott fel nekünk, amíg el nem ment a hangja. A könyvek iránti rajongásom, az irodalom szeretete egészen biztosan innen ered. De emellett sokszor vittek minket kirándulni, tandemezni, és gyakran jártunk az állatkertbe és a vidámparkba is. Innen szép emlékekkel és jó tanulmányi alapokkal léptem át a középiskolába, a látó diákok közé.

V. V.: Amíg eljutottál az érdekképviseleti munkáig, nagy vargabetűket írt le az életed. Tinédzserkorodban akár filmszínész is lehettél volna…

A középiskolai éveim úgy teltek, mint minden más társamnak: néha lógtunk az órákról, volt, amikor jól tanultunk, és volt, amikor nem. Ekkor kerültem be Tímár Péter Vakvagányok című játékfilmjébe, ami szintén elképesztő élményeket adott. Nagyon szerettem a forgatást, a felkészítő tábort, a több hónapig tartó táncórákat, amelyeket a méltán népszerű táncművész, Bozsik Yvett tartott nekünk, látássérült szereplőknek. Sok izgalmat hozott az életembe a film, részt vehettem a Filmszemlén, szerte az országban közönségtalálkozókra jártunk, sőt, még az is előfordult, hogy a buszon autogramot kértek tőlem. Szóval izgalmas volt ez az időszak, egy tizennyolc éves lánynak valóban ritkán adatik meg ilyesmi. Bár sohasem akartam színésznő lenni, de sok olyan tapasztalatot és készséget szereztem akkor, ami később a hasznomra vált – például nem okoz gondot, ha sok ember előtt kell megszólalnom.

V. V.: A fiatalok körében az érdekképviseletek nem igazán számítanak vonzónak, hiszen ez nem az a terület, ahol gyorsan lehet látványos sikereket elérni. Minden eredményt hosszú hónapok vagy évek alatt megtett apró lépésekkel lehet elérni, amihez elsősorban türelem és empátia szükséges. Te hogyan kerültél az érdekképviseleti munka közelébe?

Az empátiával nem volt gond, hiszen a középiskola után az ELTE-n folytattam a tanulmányaimat, ahol a szociális munkás szakot választottam, és 2006-ban el is végeztem. A látássérült emberekért végzett érdekképviseleti munkába már a diploma megszerzése előtti években bekapcsolódtam. Az egyetemi gyakorlatot a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületénél töltöttem, ahol nemcsak sok tapasztalatot gyűjtöttem, de türelmet is tanultam. Ez az időszak személyes vonatkozásban is eredményesnek bizonyult, sőt, egyfajta mérföldkőnek tekintem. Egyrészt azért, mert 2005-től 2010-ig az egyesület már főállású munkatársként alkalmazott, amit sikerként éltem meg, illetve olyan alapokat kaptam, amelyekre a későbbiekben építkezni tudtam. Másrészről pedig azért volt meghatározó ez az időszak, mert a privát életem is ekkor vett új irányt. Férjemmel, dr. Nagy Sándorral 2009-ben ismerkedtünk meg egy szemléletformáló program alkalmával, majd 2012-ben összeházasodtunk. A szerelem ugyan Budapestről Debrecenbe vitt, de az érdekképviseleti munka iránti elkötelezettségem mit sem változott, sőt! Sándorral – akit időközben megválasztottak az országos szövetség elnökének – a kezdetektől fogva kölcsönösen segítjük, támogatjuk egymást, hiszen közös a cél, közös az akarat. A Látássérültek Észak-alföldi Regionális Egyesületénél 2010 óta dolgozom, jelenleg is, bár most csak távmunkában, mivel az MVGYOSZ-nél vállalt feladataimat a fővárosban kell teljesítenem, ráadásul úgy alakult az életünk, hogy nemrég Szarvasra költöztünk. A debreceni csapatot elsősorban pályázatok írásával, elszámolásával segítem.

V. V.: Debrecen után újra Budapestre vezetett az utad, de már nem a regionális egyesülethez, hanem ahogy említetted is a feladataid között, az országos szövetséghez. Hogy érezted, szintet léptél?

2018-ban az éppen induló Távszem projekt szakmai vezetőjeként kerültem az MVGYOSZ-hez. Egy regionális egyesülethez képest az országos szövetség működése sokkal összetettebb, és kétségtelen, hogy valóban szintlépésnek számít – de nemcsak szakmai szempontból, hanem felelősség tekintetében is. Hatalmas bizalommal fogadtak, amiért a mai napig hálás vagyok a kollégáknak. Maga a projekt két évig tartott, rengeteget dolgoztunk azért, hogy beindíthassuk ezt a hiánypótló szolgáltatást. A sajtó részvételével megtartott projektátadó eseményen élőben demonstráltuk a Távszem éles működését, és igazából ott tudatosult bennem, hogy valami egészen különlegeset alkottunk. Nagyon büszke vagyok erre a szolgáltatásra, amelynek azóta is töretlen a népszerűsége. Havonta 1000-1200 alkalommal kérnek távsegítséget a felhasználók, ami hatalmas szám – én magam is napi szinten használom.

V. V.: Egy olyan sokrétű tevékenységet folytató szervezetnél, mint az MVGYOSZ, hogyan lesz valakiből szolgáltatásvezető? A szolgáltatások speciális jellegéből kifolyólag nehezen elképzelhető, hogy itt helyt tudna állni egy kívülről érkező ember…

A Távszem létrehozásához elképesztően sok technikai, szakmai, jogi lehetőséget kellett összehangolni a felhasználók igényeivel, és persze a rendelkezésünkre álló anyagi források jelentette korlátokkal is. A projekt szakmai vezetőjeként a megvalósításban közreműködő szakemberekkel való egyeztetés az én feladatom volt. Közben rálátást szereztem az MVGYOSZ többi szolgáltatására is, ami egy természetes folyamat volt, hiszen egy szervezet életében minden mindennel összefügg. Úgy is mondhatnám, hogy ez olyan, mint egy többismeretlenes egyenletrendszer megoldása. A Távszem sikerét látva aztán felmerült az ötlet, hogy ha egy ilyen jelentős projektet végig tudtam vinni, illetve más új szolgáltatások bevezetése is a nevemhez fűződik, akkor célszerű lenne, ha a többi fontos szolgáltatást is én koordinálnám. Újra bizalmat kaptam, és nem tagadom, ez hatalmas kihívást jelentett, ugyanakkor nagy lehetőséget is, amire örömmel mondtam igent. A szövetség szolgáltatásait én magam is használom, így az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy mind a szolgáltatásnyújtó, mind pedig a felhasználó oldaláról végig tudom követni a teljes folyamatot. Ez pedig mind a szolgáltatások színvonala, mind a fejlesztési irányok szempontjából nagy előny.

V. V.: Az elmúlt időszakban több olyan szolgáltatást is bevezetett az MVGYOSZ, amelyek még a 21. század technikai lehetőségei mellett is figyelemreméltóak. Az ember azonban úgy van megalkotva, hogy a jót hamar megszokja, és mindig valami újat szeretne. A szolgáltatások területén milyen terveid vannak, milyen újdonságok várhatóak a közeljövőben?

A szolgáltatásvezetői pozícióban 2020 óta dolgozom a szövetségnél. Nagy örömmel tölt el, hogy azóta olyan új fejlesztéseket valósíthattunk meg, amelyekre a látássérült emberek már régóta vártak. A hangoskönyvek online elérése, a webáruház elindítása, a Vakok Világa folyóirat megreformálása, a székház felújítása mind kötődik hozzám. Mióta az eszemet tudom, olyan ember vagyok, aki eléri azt a célt, amit kitűz magának. Azt vallom, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Természetesen most is vannak terveim, amelyeket szeretnék megvalósítani a következő időszakban. A legfontosabb az, hogy a székház felújítása befejeződjön – ez egy igen nagy és felelősségteljes feladat, sok időt és energiát fordítok erre. A közeljövőben szeretnénk bevezetni, hogy a Braille-könyvtár olvasói Braille-kijelzőn is kikölcsönözhessék a könyveket, de a tervek között szerepel a Távszem szolgáltatás továbbfejlesztése vagy akár összekapcsolása is más alkalmazásokkal. De említhetném a balatonboglári üdülőt is, ahova mi magunk is járunk, ezért pontosan tudjuk, hogy nagyon rossz állapotban van, megérett a felújításra. Bízom benne, hogy ezen a téren is lesz előrelépés; mi Sándorral mindent megteszünk azért, hogy az elnöki megbízatás lejártáig, 2025-ig ez megtörténjen.

V. V.: Úgy tűnik, mintha az érdekképviseleti munka otthon is folytatódna… Mennyit tudsz pihenni, mivel töltöd szívesen a szabadidődet?

Azt elég hamar megtanultam, hogy az érdekképviselet egy 24 órás műfaj, ezért az MVGYOSZ ügyeivel való foglalkozás bőven túlmutat a hétköznapi munkaidőn – de ezzel nincs is semmi baj. A férjem elnökként ezt vállalta. Természetesnek tartom, hogy ha valami olyasmit hallunk vagy olvasunk, ami érintheti a szövetséget, illetve tágabb értelemben a látássérült embereket, akkor azt megbeszéljük. De az is természetes, hogy – mint ahogy mindenki másnak – nekünk is szükségünk van arra a bizonyos én-időre. Abban a kevés szabadidőben, ami a rendelkezésemre áll, szívesen hallgatom az online hangoskönyveket. És imádom a tengert, engem rendkívül pihentet, amint a hullámok morajlása kimossa az összes gondolatot a fejemből. Kifejezetten kedvelem a vak pingpongot, de nagyon szeretem a tartalmas beszélgetéseket is a barátokkal, valamint a jó zenéket… És persze az állatokat.

V. V.: Apropó, téged nagy kutyásként ismer mindenki…

Igen, néha én sem ismerem meg magam kutya nélkül. De félretéve a tréfát: az egyetem után hoztam egy nagy döntést. Volt a környezetemben pár vakvezetőkutya – Cézár és Frici –, akiket nagyon szerettem. Ők voltak azok, akik motiváltak arra, hogy vakvezetőkutyát igényeljek. Nem bántam meg. Fibi volt az első kutyusom, majd az ő halála után Ales, egy csodaszép fekete labrador került be a családba. Sajnos már ő is eltávozott az örök vadászmezőkre, így jelenleg nincs kutyám, de amint az életkörülményeim engedik, biztos, hogy lesz. Túl sokat kell utaznom Szarvas, Budapest és Debrecen között. Ritkán mondok ilyet, de ezt egyelőre nem merem bevállalni.

-fz-

Az interjú a Vakok Világa folyóirat 2022/3. lapszámában jelent meg. A folyóirat példányai elérhetőek az MVGYOSZ webáruházában.

Látássérült informatikai szakember, cégvezető, számos olyan innováció fejlesztője és meghonosítója, melyet a vak emberek nagy megelégedéssel használnak. Az ALKO-SOFT Nonprofit Bt. ügyvezetőjével, Dvariecki Bálinttal hivatásról, az eddigi eredményekről és terveiről beszélgettünk.

V.V.: Mikor döntötted el, hogy informatikus leszel?
Azt hiszem, ez már az általános iskolában eldőlt. Először a BraiLab 48 kB-os beszélő számítógépekkel találkoztam, és nyolcadikos lehettem, amikor megjelentek a 286-os, IBM-kompatibilis számítógépek. Ezek már jobban felkeltették a figyelmemet, annyira, hogy az egyik osztálytársammal úgy döntöttünk, ezen a vonalon tanulunk tovább, és 1991-ben a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolába felvételiztünk. Floppys BraiLab Plus gépeket hordtunk be a suliba, azon jegyzeteltünk, azon írtuk a dolgozatokat is, a tanárok pedig külön foglalkoztak velünk, korrepetáltak bennünket. Az érettségi mellett itt középfokú programozói végzettséget szereztem.

V.V.: Amit aztán gyorsan tovább is fejlesztettél…
Így van, a következő lépés a Gábor Dénes Főiskola volt, amelynek Balatonbogláron volt egy kihelyezett tagozata. Mi voltunk az első évfolyam. Informatikában én rendelkeztem a legmagasabb képzettséggel, így amiben tudtam, segítettem a többieknek, programoztam, a csoporttársaim pedig más tantárgyakban támogattak engem. Magnóval, diktafonnal vettem fel az órákat, otthon kijegyzeteltem az elhangzottakat, persze ez rengeteg időt elvitt. Akkoriban még jobb volt a látásom, nagyítókkal meg speciális távcsőszemüveggel a normál könyveket is tudtam valamennyire használni.

V.V.: A diploma megszerzése után hol sikerült elhelyezkedned?
A főiskola után, 1999-ben nagyon nehéz volt munkát találni. Jelentkeztem programozói és informatikusi állásokra is, de sorban jöttek az elutasítások. Nem árultam zsákbamacskát, már az önéletrajzban közöltem, hogy látássérült informatikus vagyok. A legtöbb helyről vissza sem jeleztek, vagy csak azt írták meg, hogy szerintük én azt a munkát vakon nem tudnám ellátni.
Aztán az édesanyám talált egy álláshirdetést az egyik akkori napilapban, hogy a Budapesti Tanítóképző Főiskola informatikust keres. Beadtam oda is a jelentkezést, vesztenivalóm nem volt. Nagy meglepetésemre, aki interjúztatott, a Neumann Szakközépiskola egyik tanára volt, és bár engem nem tanított, megismert. A sok jelentkező közül végül engem vett fel. Egyszer megkérdeztem tőle, miért. Azt mondta, szeretett volna esélyt adni nekem, hogy be tudjam bizonyítani, meg tudom csinálni, meg tudom ugrani ezt az akadályt. Ez nagyon pozitív indulás volt, ami az egész karrieremre kihatott. Két évig dolgoztunk együtt, amikor elment a munkahelyéről, és engem javasolt a csoportvezetői pozícióra. Először feltételesen kaptam meg a beosztást, de fél éven belül teljes mértékben elfogadtak csoportvezetőnek, és már én vehettem fel az embereket, akikkel együtt dolgoztam. Mi bonyolítottuk le a közbeszerzéseket, és egy 120 gépből álló hálózatot üzemeltettünk egészen 2008-ig. Ekkor jöttem el onnan, ám közben jó pár átszervezést is megéltünk.

V.V.: Hogyan jött a vállalkozás ötlete?
Két kollégámmal 2004-ben alapítottuk meg az Alko-Soft Nonprofit Bt.-t. Egy reggel felkeltem, s azt éreztem, hogy egy idő után a saját lábamra szeretnék állni, nem akarok másoktól vagy egy munkahelytől függeni. Pénzem nem volt, így folyószámlahitelből finanszíroztam az egész cégalapítást. Eleinte egy-két munka jött csak be, négyig dolgoztam, utána mentem ki az ügyfelekhez. Kocsi híján gyakran BKV-n vittem egyensúlyozva a gépet és a CRT-monitort a megrendelőhöz, hogy időben leszállítsam. Küzdelmes időszak volt.

Aztán 2008-ban, mikor eljöttem a főiskoláról, a Hermina Egyesület éppen olyan kijáró informatikust keresett, aki a tagoknak segít az otthonukban. Nekem kapóra jött ez a lehetőség, mert kötetlen munkaidőben dolgoztam, magamnak osztottam be a feladatokat, így mellette a céget is tudtam fejleszteni. Akkor kezdtem el igazából kialakítani a szolgáltatásstruktúrát, pontosítani, hogy mit nyújtunk a magánszemélyeknek és mit a cégeknek.

V.V.: És ha ez nem lett volna elég, egy új területekbe is belekóstoltatok.
Segédeszközökkel 2012-től kezdtünk el foglalkozni. Először az Informatika a Látássérültekért Alapítvány eszközeit, illetve szoftvereit forgalmaztuk viszonteladóként, majd léptünk egy nagyot, és közvetlenül a gyártóktól hoztunk be olyan eszközöket, amelyek megkönnyítik a látássérült emberek mindennapjait. Többek közt digitális nagyítórendszereket, Braille-kijelzőket kezdtünk el árulni. Emellett részt vettünk társadalmi vállalkozásokat fejlesztő programokon, majd 2017-ben egy GINOP pályázaton is elindultunk, aminek segítségével lefektettük az eRikkancs alapjait. Ez a szolgáltatás a látássérült emberek számára teszi lehetővé a nyomtatott sajtó önálló és egyszerű olvasását. A munkáink nyomán pedig egyre többen ismertek meg bennünket.

V.V.: És idővel, ha jól tudom, az elismerések is megtaláltak…
2015 környékén részt vettem egy Példakép versenyen, amit 40 év alatti vállalkozóknak indítottak: 440 jelentkezőből a 37. lettem. Elnyertük a Telekom Delfin-díját az esélyegyenlőségi kategóriában, és közben folyamatosan haladtunk: a segédeszközök honosításán és forgalmazásán túl olyan szolgáltatásokat alakítottunk ki a látássérült felhasználóknak, amelyek az információkhoz való egyenlő esélyű hozzáférést támogatják.

V.V.: Melyek azok a főbb szakmai területek, amelyek meghatározzák a cég portfólióját?
Stratégiai cél, hogy több lábon álljunk. Az első láb a hagyományos IT-szolgáltatás, informatikai támogatás cégeknek és látó magánszemélyeknek. Üzemeltetünk informatikai rendszereket havi díjas formában, de eseti informatikai szolgáltatásokkal, illetve beruházások kivitelezésével is foglalkozunk. A másik fő láb a segédeszközök értékesítése, valamint vannak webes és szoftveres akadálymentesítési szolgáltatásaink is. Mindezek mellett meghatározó tevékenységünk, hogy látássérült magánszemélyeknek informatikai támogatást nyújtunk a mindenkori ár 50%-áért. Egyedül oktatással nem foglalkozunk, mert arra már nincs kapacitásunk. Másként viszont hozzájárulunk a tudásmegosztáshoz, például a díjmentes DITAL könyvtár üzemeltetésével.

V.V.: Az irodalom ráadásul további szolgáltatást hozott a portfóliótokba.
Így van, a legújabb „gyerekünk” egy kiadó, amit 2021-ben indítottunk el, és kifejezetten elektronikus és hangoskönyv-kiadással foglalkozik. A Helma Kiadó olyan kortárs szerzők műveit adja ki, akik eddig önerőből nem boldogultak. Az ő könyveiket készítjük el e-book és hangoskönyv formájában, illetve a jövőben a tervek között szerepel még hangjátékok elkészítése is. Kapcsolódik továbbá a kiadóhoz egy podcast-csatorna is, itt kéthetente azokkal a szerzőkkel beszélgetünk, akikkel szerződésben állunk.

V.V.: Hogyan tudod mindezt időben ütemezni, illetve összeegyeztetni a családdal?
Most már kicsit rendeződtek a dolgok, amióta többen vagyunk, de régebben hétvégéket, estéket töltöttem munkával. Persze most is előfordul, hogy a munkaidő nem 8-tól 4-ig tart, hanem addig, amíg van mit csinálni. Szerencsém, hogy a családom mindenben nagyon támogat, közösen sikerült megtalálnunk az arany középutat, így a munka, a hobbi, mint a mágneshorgászat és a régi informatikai eszközök gyűjtése, valamint a civil tevékenység, például a LESEK (Látássérült Emberek Segédeszköz Konferenciája) szervezése is belefér az életembe.

V.V.: Ennek a rovatnak az a célja, hogy olyan látássérült embereket állítsunk fókuszba, akik egy-egy területen valami egészen rendkívülit hoztak létre. Neked ki a példaképed?

Nem tudok egy embert megjelölni, inkább általánosságban tudom mondani, hogy felnézek azokra az emberekre, akik az informatika világában rendkívüli változásokat hoztak. Minden kritika mellett azt el kell ismerni, hogy Steve Jobs, Bill Gates vagy éppen Mark Zuckerberg is a semmiből építette fel a birodalmát. Az informatikában, ha a jó időben van egy jó ötleted, azzal nagyon messzire el lehet jutni.

V.V.: A jó időben érkező jó ötlet alapvetően a ti tevékenységetekre is igaz, hiszen számos innováció honosítása kapcsolódik hozzátok.
Megszenvedtük az első magyarul beszélő karóra fejlesztését. Rengeteg alkudozás volt a gyártóval, de aztán sikerült a magyar hangchipet megcsinálni hozzá, és lényegében legyártatni a magyarul beszélő karórát. Ennek folyományaként lett magyarul beszélő asztali óra, tapintható és magyarul beszélő karóra, sőt gyerekeknek készült beszélő karóra is. A másik nagy harcunk a kifejezetten látássérült felhasználóknak kifejlesztett könyvolvasó magyar beszédmotorral való egyesítése volt, de forgalmazunk jó minőségű, megfizethető árú digitális nagyítókat is. És fontos megemlíteni az Orbit Braille-kijelzőt is, hiszen, aki csak Braille-ben olvas, korábban csak álmodott egy hordozható, frissíthető Braille-kijelzőről, ami önálló fájlolvasóként is használható.

V.V.: A látássérült olvasók számára az eRikkancs nevű szolgáltatás is jelentős innováció.
Igen, ennek segítségével az eddig csak nyomtatott formában elérhető újságokat akadálymentesen lehet olvasni. Eddig, ha egy látássérült ember el akart olvasni egy nyomtatott újságot, akkor megvette, esetleg megpróbálta szkennelgetni, felismertetni a szkennelt szöveget, vagy bízhatott abban, hogy valaki már felolvastatta a cikkeket. De így nem valósul meg a szabad információhoz jutás, mert csak azt olvashatta el, amit már valaki felolvasott, és nem azt, amit éppen szeretett volna.
Az eRikkancson a kiadványokat cikkgyűjteményes, akadálymentesített és normál képes változatban is elérhetővé tesszük. iPhone-on, Androidon és számítógépen le lehet tölteni egy alkalmazást, és amint az ember megvásárol egy újságot, a cikkgyűjteményes változatánál kiválasztja a számára érdekes cikket, megnyomja a play gombot, és rögtön hallgathatja is a beépített beszédmotor segítségével. A képes változatot pedig a gyengénlátó olvasók is jól tudják használni, mert ki tudják nagyítani a benne lévő oldalakat. Többek között a Vakok Világa is elérhető a rendszerben.

V.V.: Említetted az MVGYOSZ folyóiratát – mióta van kapcsolatod a szövetséggel?
Az első találkozás még az általános iskola időszakára tehető, a ‘80-as évek végére, ‘90-es évek elejére. Tizennégy éves kortól lehetett tagsági viszonyt létesíteni, azóta vagyok tag én is. Édesapám is látássérült volt, hozta a postás a hangoskönyveket Balatonboglárra, azokat már gyermekként imádtam hallgatni, aztán magam is jártam kazettákat kölcsönözni a hangoskönyvtárba. A következő kapocs a segédeszközbolt volt, emlékszem, akkoriban, még a ‘90-es évek elején a kis műanyagtokos, angolul beszélő óra volt a sláger.
Az elmúlt években a szakmai kapcsolattartás erősödött, hiszen az MVGYOSZ segédeszközboltja 2014 óta viszonteladói partnerünk. Idén nyáron pedig még szorosabbra fűztük a szálakat, amikor együttműködési megállapodást kötöttünk a szövetséggel; ez lényegében a könyvtáraink, a DITAL és az MVGYOSZ könyvtárainak átjárhatóságát biztosítja. Megkönnyítettük a regisztrációs folyamatot, összekötöttük a tagnyilvántartóval a rendszert, így mindegyik felületre törzsszámmal és e-mail-címmel lehet belépni. Idáig a könyveket csak TXT formátumban lehetett letölteni, de mostantól, ha tartozik hozzá Braille-formátum az MVGYOSZ jóvoltából, akkor aki Braille-kijelzővel szeretné olvasni, le tudja tölteni BRF formátumban is. A DITAL adatbázisában több mint 28 ezer könyv található meg, az összekapcsolást követően lehet majd Braille, TXT és hangoskönyvekre is szűrni. De mindezekről ezen lapszám egy másik rovatában, úgy tudom, részletesen is beszámol a szövetség.

Nagyon jól informált vagy, a Klikkpont rovatban valóban részletesen leírjuk az összekapcsolással járó előnyöket. De most kanyarodjunk vissza hozzád! Ha egy mondatba kellene összesűríteni a hitvallásod, ami új feladatok felé visz, mi lenne az?

Az e-mailjeim aljára szoktam írni egy mondatot, ami így hangzik: „…minden akadály leküzdése erősebbé tesz minket”. Hiszek ebben, de talán a legnagyobb hajtóerőt mégis azoknak az embereknek a pozitív visszajelzései adják, akik használják a szolgáltatásainkat.

– bhk –

Az interjú a Vakok Világa folyóirat 2022. évi 3. lapszámában jelent meg. A teljes folyóirat az MVGYOSZ webáruházában vásárolható meg ide kattintva.