Bodor Tibor Hangoskönyvtár

Somorjai Ágnessel, a Vakok Általános Iskolája – az intézmény pontos nevéről essen szó később – főigazgatójával egy forró júliusi napon beszélgetett Ollé-Németh Orsolya, az MVGYOSZ szakmai vezetője. Az interjú a Vakok Világa idei 3. lapszámában jelent meg.

Büszkeséggel tölt el, hogy annak a patinás intézménynek a vezetőjével készíthettem nagyinterjút, amelynek kisdiákként öt éven át a lépcsőit jártam és a padjait koptattam, és amelynek még ezt követően is évekig visszajáró vendége voltam. Most különösen nagy ajándékként éltem meg, hogy mindazt, ami a jelenlegi munkám hatékony elvégzéséhez szükséges, valaha itt tanultam meg, így például a Braille-írást, a szövegalkotás képességét és a helyesírás alapjait, vagy éppen a tízujjas gépelést és a számítógép „vakos” használatát.

Mesélj magadról egy kicsit! Honnan jöttél, hogyan lettél gyógypedagógus, és miért éppen a látássérült gyermekekkel való munkát választottad?

Szegedi lány vagyok, ott végeztem el az általános iskola első öt osztályát, majd az apukám munkája miatt Szolnokra költöztünk. Ott jártam gimnáziumba matematika-angol tagozatra. Nagyon érdekelt a gyógypedagógia, de annyira nem szerettem a biológiát, ezért nagyon megörültem, hogy a tanulmányi eredményeim alapján bekerülhettem a gyógypedagógiai főiskolára, mivel így nem kellett biológiából felvételiznem. Ha ez nem így lett volna, akkor most közgazdász lennék. Az pedig szinte véletlen, hogy éppen a látássérültek pedagógiája szakot választottam. Azon a napon ugyanis, amikor a szakválasztás történt, egy családi esemény miatt nem voltam bent a főiskolán és akkorra még nem is döntöttem el teljesen, hogy mire szeretnék szakosodni. Így aztán a barátnőmre bíztam a választást: mondtam neki, hogy amelyik szakirány neki szimpatikus, oda írjon be engem is. Mivel ő már gimnázium óta önkénteskedett a Vakok Iskolájában, ezt választotta. Még a főiskola negyedik évében sem tudtam, hogy a tiflopedagógia melyik területével szeretnék majd foglalkozni. Akkoriban „délelőttös” tanárnak bekerülni a Vakok Iskolájába szinte lehetetlen volt, a gyógypedagógusok többsége nevelőtanárként kezdett, én pedig ezt nem szerettem volna. A negyedik évben kezdtünk a főiskolán tájékozódás és közlekedést tanulni Prónay Beátától, amibe én beleszerettem. Amikor aztán jelentkeztem a Vakok Iskolájába, hatalmas szerencsém volt, mivel az egyik mozgástréner – akkoriban még így hívtuk a tájékozódás és közlekedés tanárokat – éppen gyesen volt, így az ő helyére vettek fel. Az igazgatónő meglepődött a választásomon, mivel ez akkoriban nem volt egy népszerű terület, én viszont úgy éltem meg a pozíciót, hogy ajándékba kaptam. Soha nem is tanítottam más „rendes” tantárgyat.

Ezek után milyen út vezetett el az igazgatói kinevezésedig?

1999-ben kezdtem mozgástrénerként dolgozni, egy évvel később pedig utazótanár is lettem. Az iskolában és az integrációban tanuló vak gyerekekkel is foglalkoztam, később én lettem a mozgástrénerek munkaközösségének vezetője, majd 2006-tól az integráltan tanuló diákokat segítő módszertani központ irányítása is hozzám került. Ekkor lett az iskola igazgatója Somogyi Veronika, tőle vettem át a módszertani központ vezetését, majd később őt követve lettem igazgató is.

Voltak vezetői ambícióid, vagy inkább belekerültél ebbe a szerepbe?

Egyik pozícióra sem jelentkeztem, inkább kiválasztódtam, illetve felkértek rá. A munkaközösség vezetésére a kollégák kértek meg, a módszertani központ vezetésére Somogyi Vera ambicionált, amikor igazgató lett, majd amikor az igazgatói kinevezést nem pályázta újra, akkor a vezetőség tagjai engem kértek fel erre a feladatra.

Főigazgatóként számos helyzetben kell elmondanod az intézményed teljes nevét, ugyanis amit mi a mindennapokban csak „Vakok Általános Iskolája”, netán „Vakoda” néven emlegetünk, annak valójában igen hosszú neve van. Hogy is hangzik pontosan?

Az iskola neve időről időre változik, ahogy a feladatai bővülnek és átalakulnak. Az én igazgatói működésem alatt is többször módosult már az elnevezése. Jelenleg a hivatalos, teljes neve: Vakok Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye, Óvodája, Általános Iskolája, Szakiskolája, Készségfejlesztő Iskolája, Fejlesztő Nevelés-Oktatást Végző Iskolája, Kollégiuma és Gyermekotthona.

Tizennégy éve állsz az iskola élén, tehát jövőre jubilálsz.

Igen, a harmadik ötéves ciklusomnak jövőre lesz vége, és akkor újra kiírják a pályázatot…

És tervezel újra elindulni a pozícióért?

Tizenöt év alatt nagyon el lehet fáradni. Nem belefáradni, hanem elfáradni. De én még most is mindennap örömmel jövök be. Nagyon szeretek itt dolgozni, és bár tudom, hogy mindannyian a gyerekek miatt vagyunk itt, én elsősorban mégis a kollégáim miatt szeretek bejárni. Hiszen sajnos nem a tanítás teszi ki a mindennapi feladataim nagyobb részét, hanem a menedzselés és az irányítás, vagyis, hogy mindenki számára komfortossá tegyem a létet ebben az intézményben. Ebbe beletartozik a pozitív légkör megteremtése, az infrastruktúra fenntartása és fejlesztése, valamint az, hogy legyen egyfajta iránymutatás, stratégia, hogy merre tartunk. Elengedhetetlen, hogy a változásokra rugalmasan tudjunk reagálni. Persze nagyon örülök, ha a gyerekekkel is találkozom, amire a heti négy tanórában, amikor tanítok, illetve az iskolai ünnepségeken, tanulmányi- és sportversenyeken, illetve szabadidős programokon van lehetőségem.

Tehát azt tekinted a feladatodnak, hogy legyen egy stratégia, ami mentén lehet haladni. Ebben a szemléletben melyek azok a fejlesztések az elmúlt tizennégy évből, amelyeket szakmai eredményeidként kiemelnél?

Ha a fizikai környezetet nézzük, akkor az egyik fontos eredmény, hogy korszerűsítettük az udvart. Vannak kültéri fitness eszközeink, a gyerekek sérültségének megfelelő és biztonságos, mozgássérült fiatalok által is használható játékok, például hinták, trambulinok, drótkötélpálya – csupa olyasmi, ami nincs feltétlenül minden iskolában. Az óvodában hosszú évek küzdelme után sikerült megépíteni a liftet, a gyermekotthonunk két lakóegysége pedig végre közös épületben működik és a mozgássérült gyerekek bejutását segítő korlátlifttel is fel tudtuk szerelni. Több tankonyhát sikerült kialakítanunk és a szakiskolánk műhelyei is megújultak. Ezen felül az utóbbi években két személyautót és egy kisbuszt is beszereztünk, illetve az épületben is számos korszerűsítés történt.

És hogyan változott az oktatás rendszere, ezen a területen milyen fejlesztéseket valósítottatok meg?

Büszke vagyok arra, hogy másodjára is elnyertük az Oktatási Hivatal Bázisintézménye címet, illetve Ökoiskolaként működünk: van iskolakertünk magaságyásokkal és a fenntarthatóságra is külön hangsúlyt fektetünk. A szakiskolában az én igazgatói működésem alatt indítottunk el két vadonatúj képzést: a szakácssegéd és a sütőipari gyorspékségi munkás szakmát, amelyekhez korszerű tanműhelyeket is kialakítottunk. 2012 óta a szakiskolánk a látássérült diákok mellett minden más fogyatékossággal élő jelentkező számára is nyitottá vált. Akkor még a Fővárosi Önkormányzat volt a fenntartónk, amely a racionalizálás érdekében ki akarta jelölni, hogy az egyes szakmákat melyik intézményben oktassák, a kisebb létszámú szakképzéseket pedig össze akarta vonni. A mi esetünkben ez azzal járt volna, hogy a látássérült gyerekek esetleg egy másik, idegen szakképző központban nem feltétlenül kapták volna meg a szükségleteiknek és képességeiknek megfelelő, szakszerű oktatást, ezért úgy döntöttünk, hogy mi nyitunk a más fogyatékossággal élő tanulók felé annak érdekében, hogy a szakképzéseinket megtarthassuk. Így lehetséges, hogy a szakiskolánkban ma már hallás-, mozgássérült és autizmussal élő diákok is tanulnak. Ehhez persze az kellett, hogy a mi kollégáink képezzék tovább magukat annak érdekében, hogy megfelelő szakmai ellátást tudjunk biztosítani mindenkinek. Jelenleg öt szakmát oktatunk: szövő, fazekas, számítógépes adatrögzítő, szakácssegéd és gyorspékségi munkás.

Szomorú tendencia, hogy egyre több a halmozottan, illetve súlyosan-halmozottan sérült gyermek. Nekik mik a lehetőségeik?

Önálló intézményegységként működtetjük a fejlesztő iskolánkat a súlyosan-halmozottan sérült gyermekek számára. A fejlesztő iskola azoknak a gyerekeknek szól, akiket korábban „képezhetetlennek” tekintettek. Ők heti húsz órában kapnak fejlesztést, hat és huszonhárom éves koruk között járhatnak ide. A gyerekeket itt is csoportokba osztjuk, és bár természetesen az előírt tananyag mentén haladunk velük, osztályfokok nincsenek. A fejlesztés elsősorban képességközpontú. Cél lehet pl. az önkiszolgálás fejlesztése, de az is, hogy a gyermek az ápolási tevékenységek során együttműködő legyen, képes legyen az alapvető kommunikációra és alapismereteket szerezzen a világról. Van, aki például soha nem fog eljutni odáig fogalmi szinten, hogy mik azok az évszakok, de azt meg tudja tanulni, hogy meleg van-e vagy hideg és, hogy mit kell olyankor felvenni, vagy például azt, hogy evés után fogat kell mosni. Általánosságban elmondható, hogy folyamatosan alkalmazkodunk a legsúlyosabb állapotú gyermekek ellátásához. A nevelés-oktatás személyi feltételein is tudtunk javítani: magas létszámban foglalkoztatunk gyógypedagógiai asszisztenseket, az ő létszámuk az egész intézményben több, mint 70 fő. A tanítást gyógypedagógusok, konduktorok és szaktanárok végzik.

Hogyan változott a tanulói létszám és összetétel a pályád kezdete óta?

Ha csak a létszámot nézzük, akkor nagy változás nincs. Amikor tanítani kezdtem, nagyjából 250 tanulónk volt, most 225 a létszám. Akkor viszont még minden gyermekünk látássérült volt. Ehhez képest jelenleg a szakiskolában és a készségfejlesztő iskolában csak a gyerekek 30-40%-a látássérült, tehát nagyjából 50-60 gyermekünk él egyéb fogyatékossággal. A fogyatékosság súlyossága tekintetében nagy változás, hogy az óvodánkban a gyerekeknek kb. 90%-a halmozottan sérült, ugyanez az arány az általános iskolában kb. 60%, de még a szakiskolában is nagyjából a gyerekek fele tartozik ide. Az integrációban nagyjából 150 gyermeket látunk el, köztük is kb. minden második halmozott fogyatékossággal él. Jóval kevesebb a „csak” látássérült gyermek, mint korábban. Például az általános iskolánk kilenc évfolyamán alig húsz olyan gyermek van, akinek az egyetlen problémája a látássérültsége. A halmozottan sérült gyermekeknél ehhez leginkább a tanulásban való vagy értelmileg akadályozottság társul. A súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekeink között sokan vannak, akiket szondán keresztül táplálunk, illetve akik súlyos idegrendszeri sérüléssel élnek vagy nem beszélnek.

Hogyan tudod a kollégáidat motiválni, támogatni az új kihívásokra való felkészülésben?

Folyamatos továbbképzésekkel, legyen az külső vagy belső. Mindig van lehetőségünk egymásnál hospitálni, de belső képzéseket is szerveztünk már, például az autizmussal élő tanulók támogatásával, etetésterápiával,az epilepsziás rohamok kezelésével és a halmozottan sérült személyekkel való kommunikáció eszközeivel kapcsolatban is. A legnagyobb motiváló erő szerintem mégis a nyílt kommunikáció. Fontos, hogy őszintén beszéljünk a nehézségekről, anélkül, hogy azokat bagatellizálnánk vagy azokért bárkit hibáztatnánk. Ha a kollégák nem elszigetelten dolgoznak, hanem rálátnak egymás munkájára, akkor sokkal könnyebb felismerniük, hogy honnan hova tartunk és hogy milyen feladatok várnak ránk. Így az általános vagy a fejlesztő iskolában dolgozó kollégák látják, hogy milyen állapotú gyerekek járnak az óvodába és van idejük felkészülni a jövőben velük folytatandó munkára. Ez a változás nem egy lavina, hanem egy gleccser. Nem hirtelen borít el mindent, hanem szép lassan hömpölyög, de mindenhova eljut és ehhez nekünk alkalmazkodnunk kell, aminek nem egyik napról a másikra kell megtörténnie. A kollégáknak időt kell adni erre az alkalmazkodásra, és el kell fogadni azt is, ha esetleg úgy döntenek, hogy elmennek.

És mit tudtok tenni a fluktuáció csökkentése, a kiégés megelőzése érdekében?

Vannak olyan munkatársak, akik úgy érzik, nem erre a feladatra szerezték a diplomájukat, illetve fizikailag vagy érzelmileg nem bírják ezt a típusú terhelést. Ha valaki úgy érzi, hogy az ő meglévő tudása már nem kompatibilis a mostani gyerekállománnyal, akkor el kell döntenie, hogy merre tovább. Elmehet természetesen a halmozottan sérült gyerekekkel való munkára történő felkészülés irányába, de választhatja a modern technika adta lehetőségek kiaknázását is, pl. belevetheti magát a robotika vagy a 3D-nyomtatás megtanulásába vagy a segítő technológiákkal való magasszintű foglalkozásba, hiszen a gyerekeink fejlesztéséhez ezekre is hatalmas szükség van. Nincs rossz kolléga, csak rossz helyen lévő. Amikor valaki nálunk azt mondja, hogy elfáradt és el szeretne menni, mindig azt kérdezem meg tőle először, hogy tudunk-e neki az intézményen belül olyan feladatot adni, amit szívesebben csinálna. Ezzel a belső rotációval tudunk frissülni és meg tudjuk előzni a kiégést. Intézményi szinten sem szabad hagyni, hogy belekényelmesedjünk egy adott helyzetbe, hiszen mivel egyedüli intézmény vagyunk a területen az országban, könnyű azt hinni, hogy mi vagyunk a legjobbak. Éppen ezért kell a sok-sok nemzetközi kapcsolat, mert mi ebben a relációban tudjuk megmérni és másokéval összehasonlítani a munkánkat. A nemzetközi partnerektől sokat tanulhatunk, és tőlünk is sokat tanulhatnak mások. Jelenleg Európán belül közel harminc hasonló oktatási intézménnyel állunk kapcsolatban, amelyekkel rendszeresen veszünk részt közösen uniós projektekben.

A jelenlegi tapasztalatoddal mit üzennél azoknak, akik most készülnek a gyógypedagógiai pályára?

A minap egy kolléganőm a frissen végzett gyógypedagógusok diplomaosztóján megtartandó beszédére készülve megkérdezte tőlem, hogy én mit adnék útravalóul a pályakezdőknek. Azt válaszoltam, hogy szerintem a diploma megszerzésével a tanulásnak nincs vége, sőt, tulajdonképpen az igazi tanulás itt kezdődik. Hiszen a gyakorlatban derül ki, hogy az egyetemen megszerzett tudás illeszkedik-e ahhoz, amire a tanulóinkkal, klienseinkkel való foglalkozáshoz szükség van. Ha pedig ez a két dolog nem ér össze, akkor nekünk kell tanulnunk, fejlődnünk, alkalmazkodnunk, hiszen a klienseinket, a tanítványainkat nem tudjuk megváltoztatni.

Térjünk vissza a jelenből a múltba. A beszélgetésünk apropója, hogy idén kétszáz éves a vak gyermekek magyarországi oktatása, az iskola pedig 125 éve működik ebben az épületben. Te biztosan nagyon sokat tudsz az intézmény múltjáról, de mi az, amit mindig el szoktál mesélni a történetéről?

Nagy büszkeség számomra, hogy én vagyok az iskola tizennegyedik igazgatója.

Kétszáz év alatt?

Igen. Azt gondolom, hogy ez a tény mutatja az ügy iránti elköteleződésünket; az enyémet és az elődeimét is. Könnyű kiszámolni, hogy a Vakok Iskolája történetében nem egy igazgató volt, aki két-három évtizeden keresztül tevékenykedett. Nem ismerek más olyan intézményt, ahol így számontartják az egykori vezetőket. Nálunk az aulában emléktáblán sorakoznak az egykori igazgatók, akiknek a munkásságát az Igazgatói arcképcsarnok című kiadványunk is megörökítette.

Tényleg igaz,hogy ennek az iskolának több neve volt az elmúlt kétszáz évben, mint ahány igazgatója?

Igen, a jelenlegi a huszonegyedik nevünk. Ennek ellenére – véleményem szerint – az intézményünk valami olyan rugalmas állandóságot képvisel, amelyben politikai rendszerek jöhetnek-mehetnek, miközben mi csak a szakmaiságra koncentrálhatunk.

Hogyan készültök a jubileum megünneplésére?

Az idei évre összeállítottunk egy naptárt, amelyben múlt századi fotókkal és ugyanazoknak az újrafényképezett változatából készült montázsokkal mutatjuk be az iskola múltját és jelenét. Göllesz Zoltán kollégám dolgozik egy fotóalbum-szerű történeti áttekintő kiadványon is, amit szintén idén tervezünk megjelentetni. A naptárhoz készült fotókból egy kiállítást is rendezünk, amelynek megnyitója az idei tanévnyitónkon lesz. Október 15-én, a fehérbot napján konferenciát tartunk az MVGYOSZ-szel együttműködésben, amelyen a vak emberek oktatásának jelenlegi szakemberei és a nagy elődök beszélnek a múltról és a jelenről. Az év zárásaként pedig egy ünnepi koncertet tartunk a Vigadóban november 25-én, ahol látássérült művészek lépnek fel a Danubia Zenekarral. Ezen kívül a Magyar Nemzeti Bank támogatásával ünnepi emlékérmét adunk ki a jubileum tiszteletére.

Dupla jubileumot ünnepelünk az idén, hiszen nemcsak a magyar vak emberek oktatása kétszáz éves, hanem az oktatásuk alapját jelentő Braille-írás is. Te hogyan látod a pontírás jelentőségét a most felnövő látássérült generációk életében?

A pontírás szerintem a vak emberek számára maga az írás. Bennem ez soha nem kérdőjeleződik meg, ahogy az sem kérdés számomra, hogy a látó gyerekeket megtanítjuk-e írni és olvasni. A vak gyermekeket így tudjuk megtanítani írni és olvasni. Fel sem merül bennem kérdésként, hogy szükség van-e rá.

A szülők, kollégák részéről sem érkezik olyan jelzés, hogy nincs rá szükség? Találkozol ilyen véleményekkel?

Igen. De ugyanígy a látó emberek között is rácsodálkoznak arra, ha valaki még kézzel ír. A digitalizáció a teljes világban átvette az uralmat és máshová helyeződött a hangsúly, ám attól még tudni kell akár kézzel, akár pontírásban írni. Az oktatásban persze nálunk is megjelennek a XXI. századi technológiák, de az alapokat a hagyományos módszerekkel tanítjuk meg. A gyerekek már az alsó tagozat végén, de legkésőbb a felső tagozaton átállnak a számítógépes tanulásra, mert az sokszor hatékonyabb, gyorsabb mint a Braille. Sajnos nem rendelkezünk elegendő Braille-kijelzővel, ilyen drága eszközök nagy mennyiségben történő megvásárlása nem fér bele a büdzsébe. De természetesen használjuk a képernyőolvasókat, a digitális nagyítást és az okostáblát, illetve lehetőség szerint a Braille-t is. A tájékozódás oktatása során is használjuk a navigációt segítő alkalmazásokat és megismertetjük a gyerekeket az őket segítő egyéb applikációkkal. Bár sokszor már inkább mi tanuljuk ezeket tőlük.

Az eddigi beszélgetésünkből nyilvánvaló, hogy bőven vannak még terveid. Mi az, amit főigazgatóként még mindenképpen szeretnél megvalósítani?

Az iskola épülete akadálymentességi szempontból még hagy kívánnivalókat maga után. Szeretném elérni, hogy a folyosókon és a lépcsőházakban végre telepítésre kerüljenek a taktilis vezetősávok és figyelmeztető jelzések, ami egy műemlékvédelem alatt álló épületben nem annyira egyszerű – de már dolgozunk rajta és közel járunk a megvalósításhoz. A másik nagy célom a fejlesztő iskolai rendszer bővítése, mivel a mi fejlesztő iskolánk már megtelt, de az óvodából évről évre jönnek ki azok a súlyosan-halmozottan sérült gyermekek, akiknek erre van szükségük. Erre valamilyen központi megoldást kell találni, mivel az ő biztonságos ellátásuk megoldatlansága egyre égetőbb probléma. A készségfejlesztő iskolában további modulok elindítására szeretnék lehetőséget biztosítani. Ebben az iskolában halmozottan sérült, elsősorban értelmi akadályozottsággal élő gyermekek tanulnak, akik egyes szakmák részmoduljait sajátítják el, amivel később egy védett foglalkoztatóban könnyebben tudják őket alkalmazni.
Emellett az iskolaudvart és az épületet szeretném tovább korszerűsíteni, valamint elkezdtem a doktori képzést Egerben, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen. A disszertációmban az átalakuló intézményi gyerekpopuláció miatt bekövetkező strukturális és módszertani változásokat vizsgálom. Nemcsak a mi iskolánk tapasztalatai alapján, hanem terveim szerint további öt-hat európai ország speciális intézményeinek bevonásával.

Ollé-Németh Orsolya
szakmai vezető

 

A lapszám megvásárolható az MVGYOSZ webáruházában.

Ahhoz, hogy teljes életet tudjunk élni, fontos, hogy fizikailag és lelkileg is kiegyensúlyozottak legyünk – ez természetesen igaz a látássérült emberekre is. Ennek elérésében kíván segíteni a Bartimeus Kulturális Közhasznú Egyesület és vezetője, Miklós Tibor. Az interjú a Vakok Világa 2025/2. lapszámában jelent meg.

A segítségnyújtás meghatározza az életét. Mi indította el ezen az úton?

Már gyerekkoromban jelentkeztek nálam a farkasvakság tünetei, de a látásomat fokozatosan, 18 évvel ezelőtt vesztettem el teljesen. Bár tudtam, hogy meg fog történni, nehéz volt vele szembesülni. Nehéz másfél éves időszakon mentem keresztül, majd az a felismerés adott végül erőt, hogy tudtam: másokon szeretnék segíteni.

Mivel foglalkozott korábban és milyen út vezetett a mostani hivatásáig?

Masszőrnek tanultam, dolgoztam kórházakban is, aztán elvégeztem a teológiát és azóta ilyen minőségben tevékenykedem. De mindvégig hajtott az a tudat, hogy létrehozzak egy szervezetet, amely lelkileg segíti a látássérült embereket. Így jött létre a Bartimeus Egyesület.

Mivel foglalkoznak? Meséljen kicsit bővebben a szervezet tevékenységéről és arról, hogy kiket szólítanak meg!

A Bartimeus Egyesület egy olyan felekezetközi keresztény szervezet, amelynek célja, hogy a magyarországi és közép-európai vak és gyengénlátó emberek és családjaik számára lelki segítséget nyújtson. Különböző gyülekezetekkel dolgozunk együtt, hogy segítsünk nekik abban, miként nyissanak a fogyatékossággal élő embertársaik felé. Erre különböző eseményeken, istentiszteleteken, közösségi időkben, valamint evangelizációk során nyílik lehetőség. Emellett foglalkozunk a látássérült emberek mentorálásával is, hogy ők is aktív részesei lehessenek a társadalomnak.

Milyen közösségi programokat szerveznek a látássérült érdeklődők számára?

Évről évre nyári táborokat szervezünk látássérült partnereinknek és családtagjaiknak. Ezek célja, hogy a résztvevők az otthonuktól némileg távol, egy új, ugyanakkor biztonságos környezetben aktivitást gyakorolva, szinte számukra is észrevétlen módon formálódhassanak, fejlődhessenek. A tábor lehetőséget nyújt különböző programokba, szabadidős tevékenységekbe történő bekapcsolódásra, új barátok megismerésére. A helyszínt mindig úgy választjuk meg, hogy kellemes, biztonságos környezetet biztosítson a táborlakóknak a kikapcsolódáshoz és a pihenéshez.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen tábort, milyen kikapcsolódási lehetőségek várják a résztvevőket?

Rendszerint öt pillérre építjük fel a tábort:
– Lelki megerősítés, mely során lehetőségünk van együtt imádkozni, énekelni, és rövid áhítatokon részt venni. Emellett rengeteg időt töltünk személyes beszélgetésekkel.
– A zene, mint gyógyító, terápiás eszköz. A közös együttlétek során mindig előkerül a zene és az éneklés.
– Képzőművészetek. Mivel a látássérült emberek többsége kimondottan szereti az olyan foglalkozásokat, amelyek során számukra is kézzel fogható, maradandó tárgyakat készíthetnek, beépítünk a programok közé több kézműves foglalkozást is.
– Mozgás és közös játék. Napi rendszerességű program a táborban a közös strandolás, a közös torna és valamilyen adaptált társasjátékokkal, kártyajátékokkal való elfoglaltság.
– Sport és kirándulás. Önkénteseink segítségének köszönhetően a látássérült résztvevőknek lehetőségük nyílik arra, hogy sokat sétáljanak, mozogjanak, különböző sportprogramokon, például balatoni vitorlázáson vegyenek részt, de a vak baseball-lal is megismerkedhetnek.

Vak baseball? Erről hol hallott először?

Három évvel ezelőtt egy, a miénkhez hasonló angliai szervezet képviselője és egy hazai edző megkeresett bennünket, hogy hozzuk be ezt a sportágat Magyarországra is. Így kezdődött. Szerveztünk csapatot, és a látássérült érdeklődők lassan elkezdtek járni az edzésekre. Jelenleg több mint egy tucatnyian vagyunk már állandó játékosok.
A vak baseball hivatalos elnevezése B4B (Baseball for the Blind). A B4B-nek nagy múltja van Olaszországban, népszerűsége jelenleg Európában és világszerte is egyre növekszik. A WBSC (Baseball és Softball Világszövetség) és az AIBXC (Olasz Vak Baseball Szövetség) is támogatja a magyarországi kezdeményezést és annak elterjedését. A Bartimeus Egyesület és az Érd Baseball és Softball Teams Egyesület partnerségének célja, hogy megismertessük és népszerűsítsük ezt a sportot Magyarországon, továbbá egy magyarországi versenyszerű B4B csapat/csapatok létrehozása. A két egyesület tevékenységét a MOBSSZ (Magyar Országos Baseball és Softball Szövetség) is támogatja.

Miben más ez a játék, mint az eredeti? Hogyan kell elképzelni a hagyományos baseballhoz képest a vak baseballt?

A játékot ugyanolyan pályán űzik, mint a hagyományos baseballt, csak nálunk a kettes és a hármas bázispont felett van egy vonal, amin túl az elkapó játékosok tartózkodnak. Ez azért van így, hogy a körbefutó játékos nehogy véletlenül elüsse őket. Az egyes bázispont alatt található egy távolról működtetett csipogó, a másodiknál és a harmadiknál pedig egy-egy látó segítő áll. Ők tapsolással jeleznek a játékosoknak. A labda természetesen a csörgőlabdához hasonlóan csörög, hogy a játékosok tudják és hallják, hogy hol pattog és gurul a földön.

Milyen eredményei vannak a magyar csapatnak?

Tavaly Londonban nyolcadikok lettünk a világbajnokságon. Idén májusban pedig két angol, egy olasz és egy német csapatot láttunk vendégül egy nemzetközi torna keretében Érden. Azt szeretnénk elérni, hogy itthon is több csapat alakuljon és létre lehessen hozni egy bajnokságot. Szeretettel várunk tehát mindenkit, aki ki akarja próbálni ezt a sportot.

Tevékenységeikből kitűnik, hogy munkájukban kiemelten fontos szerepet tulajdonítanak az együttműködésnek. Az egyesületnek kik a legfontosabb partnerei, és milyen együttműködések bontakoztak ki az elmúlt időszakban?

Tudjuk, hogy a Bartimeus Egyesület nem tudja a segítségnyújtás hatalmas igényét egymagában kielégíteni Magyarországon. Ezért felvettük a kapcsolatot különböző egyházakkal és intézményekkel, amelyeknek szintén van szolgálatuk a látássérült személyek számára. Megegyezésre jutottunk velük az együttműködést illetően, mert tudjuk, hogy együtt hatékonyabbak vagyunk.

Például a Magyar Református Vakmisszióval közösen szerveztünk szemészeti előadást 2024 szeptemberében, amely az MVGYOSZ székházának rendezvénytermében valósult meg hatalmas érdeklődés mellett. Ezen a sikeren felbuzdulva határozta el a három szervezet, hogy a jövőben is közösen szervezünk ismeretterjesztő előadásokat, amelyekből azóta egy újabb már megvalósult, és már 2025 őszére is vannak terveink.

-ta-
Ismerje meg az egyesületet közelebbről!
Többet szeretne megtudni erről a különleges sportról vagy a Bartimeus Egyesületről? Keresse fel az egyesület honlapját (www.bartimeus.hu) vagy írjon e-mailt az info@bartimeus.hu címre!

 

Az intézmény, melyről az alábbi beszélgetésben is szó lesz, kifejezetten a gyengénlátó, azaz hasznosítható funkcionális látással rendelkező gyermekek oktatásának sajátos igényeit és módszereit szem előtt tartva épült, ám a története ennél is régebbre, egészen 1956-ig nyúlik vissza. Erről a történetről, saját szakmai útjáról, illetve az iskola jelenéről és jövőjéről beszélgettünk az intézmény jelenlegi igazgatójával, Kónya Katalinnal. Az interjú a Vakok Világa folyóiratban jelent meg 2026 nyarán.

Amikor a Gyengénlátók Általános Iskoláját említjük, sokaknak rögtön az Ajtósi Dürer sor és a Hungária körút sarkán álló patinás, klasszicista iskolaépület képe ugrik be. Pedig ez a Vakok Általános Iskolájának az épülete. Kevesen tudják, hogy a látássérült gyermekek e két csoportja Magyarországon nem egyazon iskolában tanul, hanem két külön intézmény végzi az oktatásukat. A Gyengénlátók Általános Iskolája, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye és Kollégiuma immár hetven éve működik önálló tanintézményként, 1982-ben átadott épülete pedig szintén Zuglóban, a Miskolci utca 77. szám alatt található.

Javaslom, hogy maradjunk a tegeződésnél, hiszen az ismeretségünk hosszú évekre nyúlik vissza. Amikor megismertelek, a látássérült személyek elemi rehabilitációjában dolgoztál. Hogyan vezetett az utad az igazgatói posztig, egyáltalán hogyan lettél gyógypedagógus?

Miskolcon pedagógia szakos középiskolában tanultam, ami eleve meghatározta az irányt. Pszichológusnak készültem, de a felvételihez szükséges középfokú C-típusú nyelvvizsgát nem sikerült letennem, ami miatt nagyon elkeseredtem. Nem volt B-tervem. Viszont egy pedagógiai pszichológiai tanulmányi versenyre készítettem egy dolgozatot egy akkor frissen létrejött, autizmussal élő személyeknek nappali ellátást nyújtó intézményről. Ekkor a ’90-es évek végén jártunk, amikor ez a téma még újdonságnak számított. Kati néni, a pedagógia tanárom ez alapján javasolta, hogy felvételizzek gyógypedagógia szakra. Emellett az Államigazgatási Főiskolára jelentkeztem, ahova nem vettek fel, bár lehet, hogy annak, amit igazgatóként jelenleg csinálok, sokkal több köze van a jogszabályokhoz, mint a gyógypedagógiához.

Már ekkor a látássérült emberekkel való foglalkozásban gondolkodtál?

Nem. A Bárczira bekerülve teljesen határozott elképzelésem volt arról, hogy az értelmi fogyatékosok pedagógiája szakot fogom választani, de mivel kétszakos voltam, emellé még egyet fel kellett venni. A logopédiát és a hallássérülteket az enyhe beszédhibám miatt nem javasolták, a szomatopedagógia engem nem érdekelt annyira, így kizárásos alapon maradt a látássérült szak. Gondoltam, hogy ez egy érdekes szakma, de akkoriban nagyon nehéz volt bekerülni a látássérültek oktatási intézményeibe, az értelmi akadályozottakhoz kapcsolódó végzettségemmel viszont úgy gondoltam, bárhol el tudok helyezkedni.

Aztán mégis köztünk kötöttél ki…

Negyedévesként kaptam egy részmunkaidős álláslehetőséget a Gyengénlátók Általános Iskolájában, aminek nagyon megörültem. Egyébként is végig dolgoztam a főiskolai évek alatt, mivel hárman vagyunk testvérek és mindig kellett a pénz, úgyhogy a korrepetálástól a forgalomszámlálásig mindent elvállaltam. Így viszont végre elkezdhettem a szakmában dolgozni, és 2002-ben utazó gyógypedagógusi pozícióba kerültem. Pedig soha nem akartam tanítani, a főiskolán is a terapeuta szakirányt választottam, de a jelentkezők kis létszáma miatt ez nem indult el, így végül mégis tanár lettem. Az első gyerekünk megszületéséig utazótanárként dolgoztam, amit nagyon szerettem, mert a feladatom itt nem elsősorban a tanítás volt, hanem a habilitáció és az integráció segítése. Amikor a GYES után vissza akartam jönni, mindenképpen osztályt akartak nekem adni, amit nem éreztem nekem valónak, pláne gyerek mellett. Ekkor váltottam a felnőtt rehabilitációra, és részmunkaidőben elkezdtem dolgozni rehabilitációs tanárként a Szempont Alapítványnál, ahol később szakmai vezető lettem. Itt dolgoztam a második gyermekem megszületéséig, a távollétemben viszont megszűnt az alapítvány. Ekkor megint egy véletlen sodort vissza a Gyengénlátók Iskolájába. Nagyon praktikusnak tűnt, hogy már ismertem ezt az intézményt, közel is laktam, ami két gyerek mellett sokat számított. Ismét utazótanárként tértem vissza, majd hamarosan az Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményegység (EGYMI) vezetője lettem. Ekkor iskoláztak be a közoktatásvezetői képzésbe. Egészen 2021-ig vezettem az EGYMI-t, amikor az iskola előző igazgatónője nyugdíjba ment – és engem szánt az utódjának. Most telik le az első ötéves igazgatói ciklusom.

Akkor igazgatóválasztás lesz?

Igen is, meg nem is. A köznevelési törvény ugyanis lehetővé teszi, hogy a második igazgatói ciklust pályázat nélkül is be lehessen tölteni, amennyiben a nevelőtestület ezzel egyetért és azt a fenntartó is támogatja. Ha ez nem sikerül, akkor kiírják a pályázatot.

Ez a folyamat éppen most zajlik?

Nem, ezen már túlvagyunk, az eljárás márciusban lezárult, már megkaptam a kinevezést.

Mi az, amit igazgatóként sikerült megvalósítanod az elmúlt öt évben, és amit nagy eredménynek tartasz?

Szerintem az önmagában nagy eredmény, hogy működik az intézmény. Öt év nem olyan sok idő egy vezető számára. Ebből az első két-három év azzal telik el, hogy az új vezető átlátja a dolgokat, megtalálja a szekrényekből kieső csontvázakat és megoldja a felmerülő problémákat. Minden vezetőváltásnál kicsit újjászerveződik az intézmény, ami évekbe telik. Sok mindent változtattunk meg az elmúlt öt évben szemléletben, adminisztrációban, működésben. Hiszem, hogy sokat fejlődött az iskolánk részben nekem, részben sok egyéb változásnak köszönhetően. A munkatársak körében is sok volt a személyi változás, ami elsősorban nem az én személyemhez köthető. Ezalatt az ötéves ciklus alatt érte el számos olyan kolléga a nyugdíjkorhatárt, akik 1982-ben, ennek az épületnek az átadásakor pályakezdőként kerültek ide dolgozni. A szaktanáraink jelentős része mostanában ment nyugdíjba, ezért folyamatosan keressük az új kollégákat. Rengeteg eszközt szereztünk be részben a fenntartó, részben egyéb támogatók segítségével, mivel muszáj lépést tartanunk a technika fejlődésével és a gyerekek igényeinek változásával. Mostanra megvannak azok a vezetőtársaim is, akikről azt gondolom, hogy velem és az intézménnyel is egy irányba hajóznak. Újdonság, hogy elindult egy autizmus specifikus osztályunk is, ami egy vegyes osztály, elsős, másodikos és harmadikos gyerekekből áll. Ezzel nem terveztünk, de szükség mutatkozott rá. Ők nem gyengénlátók, viszont a gyengénlátó osztályokban is tanulnak autizmus spektrumzavarral élő gyerekek, összesen tizenhárman vannak az intézményben. És járnak hozzánk nem gyengénlátó autizmussal élő gyerekek is, akiket a gyengénlátó osztályokba integrálunk.

Ti sok szempontból kisebb és kevésbé komplex intézmény vagytok, mint a Vakok Iskolája, ugyanakkor nálatok is bizonyára jelentkeznek azok a tendenciák, hogy mások a gyerekek problémái, többen vannak a halmozottan sérültek…

Képzeld el, hogy nem! Az iskolában ép intellektusú és enyhe értelmi fogyatékossággal élőknek szóló tanterv szerint tanuló tagozatunk van, és ez utóbbiak fogynak el. Ezek a gyerekek a mi rendszerünkből valahogy kikopnak, talán azért, mert őket a helyi gyógypedagógiai intézmények könnyebben tudják integrálni és a családok is könnyebben és szívesebben viszik őket a közelebbi iskolákba. Enyhe értelmi fogyatékos tanulók jelenleg csak három osztályunkba járnak, azok is összevontak. Az ép intellektusú tagozaton is csak két olyan évfolyam működik, ahol egynél több osztályunk van. Az általános iskolában jelenleg 91 gyermek tanul 14 osztályban, a kollégiumban pedig mindössze 25-en laknak. Ez lényegesen kevesebb, mint korábban. Azt nem lehet kiszámítani, hogy milyen gyerekek érkeznek, illetve hogyan döntenek a szülők, például igénybe veszik-e a kollégiumot. Jóval kevesebb a gyerek, mint amennyi férőhelyünk van. Sajnos azt is tapasztaljuk, hogy anyagi megfontolások miatt nem hozzák a szülők kollégiumi elhelyezésbe a gyerekeket, mert ebben az esetben bizonyos ellátásokról, például a GYOD-ról (gyermekek otthongondozási díja) le kell mondaniuk, ami komoly bevételkiesés a családoknak és akár a megélhetésük is múlhat rajta. Ilyenkor nem a szakmai megfontolások, hanem az anyagi érdekek döntenek. Ez érthető, hiszen a kollégista gyermek utaztatásával elmegy két nap a hétből, emellett pedig nagyon nehéz munkát vállalni.

Ez egy nagyon családias létszám. Ehhez képest mekkora a tantestület és az egyéb oktatást segítő személyzet?

Nevelő- és utazótanárokkal együtt hetven pedagógusunk van, illetve 24 nevelést-oktatást segítő, ún. NOKS-os dolgozónk, ide tartoznak az asszisztensek, a kollégiumi nevelők és az iskolatitkár. Emellett van 21 technikai dolgozónk, ők a takarítók, a gondnok, a kertész, az udvaros, a portások. Összesen tehát nagyjából 110-120 fő között van a létszám, és ebben a konyha nincs is benne, mert az egyáltalán nem tartozik hozzánk.

Ez több, mint amennyi tanulótok van…

Igen, de ez mindig is így volt. Az osztályaink létszáma öt és kilenc között mozog, ami ideális, mert az ép intellektusú osztályokban is sok az olyan gyerek, aki kiemelt figyelmet igényel – például a diszesek, figyelemzavarosak. A tanulóink egyharmada kissúlyú koraszülöttként jött világra, nem ritkán 500-600 grammal születtek. Ezért is emlékezünk meg minden évben a koraszülöttek világnapjáról. Az ő idegrendszeri éretlenségük vagy figyelemzavaruk nem jelent értelmi fogyatékosságot, de a tanulásban nehezítő tényező. Továbbá gyakran kerülnek hozzánk súlyosan aliglátó gyermekek is, akiket a látásállapotuknál fogva lényegesen nehezebb integrálni, mint egy jó vizusú gyengénlátót. Az ide kerülő gyerekeknek szükségük van a kiemelt figyelemre, megfelelő támogatásra, a fejlődésüket segítő foglalkozásokra.

Személyesen ismered az összes gyereket?

Igen. Én azt szeretem ebben az iskolában, hogy mindenkit a nevén tudok szólítani. Aki szembejön velem, legyen diák, pedagógus, vagy munkatárs, annak tudom a keresztnevét, és szerintem ez így nagyon jó – számomra mindenképpen.

Magyarország speciális abból a szempontból, hogy a szegregált oktatáson belül is különválasztjuk a vak és a gyengénlátó gyermekeket. Mi az, amiben ez az iskola nagyon más, mint a Vakok Általános Iskolája?

Azt tudjuk, hogy más országokban egyazon intézményben tanulnak a vak és a gyengénlátó gyerekek, de jellemzően külön osztályokban. Ez a Vakok Iskolájában is így volt már az 1920-as években, a gyengénlátó gyermekek külön iskolája 1956-ban jött létre, idén vagyunk hetvenévesek. Mi inkább a látó-halló, a Vakok Iskolája pedig a tapintó-halló módszer szerint tanít. Módszertanilag az oktatás tehát homlokegyenest más, főleg alsó tagozaton. Felső tagozatra a tananyag elsajátíttatása válik elsődleges céllá, itt már sokkal elképzelhetőbb lenne az együttoktatás. Nekünk mindig van olyan tanulónk, aki a romló tendenciájú szembetegsége miatt tapintó-halló módon is megtanul ismereteket szerezni. Hosszú ideje az a szokás, hogy őket nem küldjük át a Vakok Iskolájába, hanem itt fejezik be a tanulmányaikat akkor is, ha addigra már semmit nem látnak. Nálunk is van lehetőség megtanulni a Braille-írást, hogy legalább a mindennapi feladatok megoldásában kapjanak egy praktikus segítséget. De tanítjuk őket közlekedni is, ha kell, fehérbottal. Ezzel együtt nálunk a gyerekek 99%-a vizuális úton tanul meg írni-olvasni. Rendszeresen jönnek hozzánk gyerekek a Vakok Óvodájából és mennek tőlünk az ő szakiskolájukba. Tehát számtalan ponton összefonódik a két intézmény munkája.

Említetted, hogy idén hetvenéves az iskolátok. Hogyan ünneplitek meg ezt a szép jubileumot?

A jubileumi évre egy programsorozatot állítottunk össze, kezdve a február 20-án megtartott szakmai konferenciával, folytatva a nyílt nappal, az öregdiák találkozóval, az iskola történetét bemutató témahéttel és a jubileumi gálával. Az első programunk február 20-án, a gála pedig április 27-én volt. Ezek között éppen hetven nap telt el; erre az időszakra időzítettünk egy hetven napon át tartó, képes visszaemlékező sorozatot a Facebook-oldalunkon.

A Facebook-oldalatokon található „70 kép, 70 történet” című sorozatból sokat megtudhatott a követőtáborotok az intézmény történetéről. Hogyan foglalnád össze röviden: honnan indult és hogyan érkezett meg idáig a gyengénlátó gyermekek oktatása?

1956-ban egy csepeli családi házban kapott helyet az iskola és innen indult el, a semmiből. Paraszkay Sára, aki a gyengénlátó gyermekek pedagógiájának talán legjelesebb hazai képviselője, abban az évben még hallgatóként kezdett ott dolgozni, majd egy évvel később már mint gyógypedagógus munkálkodott az oktatás módszertanának kialakításán. Ő ma 91 éves és szerencsére még mindig irigylésre méltó fizikai és szellemi állapotban van, a munkássága pedig végigkísérte ezt a hetven évet. Szerintem erről a témáról ő tud a leghitelesebben beszélni.

Milyen volt a legelső néhány év az iskola életében?

A kezdetekkor az iskolában összesen három pedagógus dolgozott, ők próbáltak valamit felépíteni, tantervet írni és eszközparkot kialakítani. Ekkor sem anyagi források, sem külföldi példák nem álltak rendelkezésre, mindent nekik kellett kitalálni és megvalósítani. Ekkor az iskolában még csak alsó tagozat működött összevont osztályokkal. Tíz év után költözött az iskola Zuglóba, a Szőnyi útra. Bár az épület itt már sokkal inkább öltött iskola jelleget, még ekkor is csak az alsó tagozat és a diákotthon üzemeltetésére volt kapacitás – igaz, már egy komolyabb létszámú nevelőtestülettel, kidolgozott tanterv mentén zajlott a munka. Érdekesség, hogy a Gyengénlátók Iskolájának már 1978-ban volt két utazótanári státusza, mi tehát nagyon büszkén hirdetjük, hogy nálunk dolgozott először az integrált oktatást segítő utazótanár, mindenféle jogi szabályozást megelőzve. Ez Csabai Lászlóné nevéhez fűződik, aki külföldi példa alapján honosította meg az utazótanári rendszert. Ő írt egy útmutatót is a gyengénlátó gyermekek együttneveléséről, ami a ’80-as években jelent meg. Szerencsére még ő is jó egészségnek örvend, nemrég hozta be nekem az összes olyan tárgyat, ami az ő tulajdonában van és ami a gyengénlátó gyermekek oktatásához kötődik.

Úgy tűnik, hogy lassan összeáll egy komplett múzeumi gyűjtemény…

Igen, már Sári nénitől is nagyon sok mindent kaptunk. Tényleg fantasztikus, hogy mi minden maradt fenn ebből a hetven évből akár kézzel fogható formában, akár szellemiségben. A jelenlegi épület 1982-es átadásával jött létre a teljes nyolcosztályos általános iskola, ahova nagyon sok új pedagógust kellett felvenni, és akiknek többsége egészen a nyugdíjazásig ezen az egy helyen dolgozott. Maga Sári néni ötven évet töltött aktívan a Gyengénlátók Iskolájában. Eredetileg csak kétemeletes volt az iskola, egy lapostetős szocreál épület. 2001-re épült fel a harmadik emelet, Jankó-Brezovay Pálné Judit igazgatása alatt, amikor az osztályok és az egyéb funkciók már nem fértek el az eredeti épületben. Az átépítéssel az egész iskola arculata megváltozott, sokkal egyedibb lett.

Azt szoktátok elmondani erről az iskolaépületről, hogy már a tervezés során kifejezetten a gyengénlátó gyermekek oktatására szabva készült. Miben nyilvánul ez meg?

Igen, annak idején a tervezők a gyógypedagógusokkal is együttműködtek, akik elmondhatták, hogy mit szeretnének, mire van szükség. Ebből fakadóan már az épület tájolása sem tipikus: nem az utcafrontra épült, hanem annak megfelelően helyezték el a telken az épületet, hogy az egyes egységekben ideális fényviszonyok jöjjenek létre. Nagyok az ablakfelületek, illetve az iskola legnagyobb egyedisége, hogy az osztálytermeknek a folyosó felé is nyílnak ablakai annak érdekében, hogy onnan is a lehető legtöbb természetes fény áradjon be a tantermekbe. Azóta az épület persze sok változtatáson ment keresztül, korszerűsödött például a világítás, a táblák, illetve minden osztályteremben van egy kézmosó és egy olyan tér, ahol szőnyeg és pihenőpárnák állnak a tanulók rendelkezésére. Az egész épületben jellemzőek a nagy és világos terek, a nagyméretű osztálytermek és azok berendezése ideálisan támogatja a modern pedagógiai munkát, emellett az iskolának már a megépítéskor saját konyhája, nagy tornaterme és tanuszodája is volt.

Még egy kívülálló számára is rögtön feltűnik, hogy nemcsak az épület, hanem a berendezések és a taneszközök sem a megszokottak.

Paraszkay Sára tervezte meg azokat a speciális padokat, amelyeket a mai napig használunk. Ezek jellegzetessége az állítható magasság és a dönthető asztallap, ami lehetővé teszi a gyengénlátó gyermekeknek a kényelmes olvasást és írást, illetve jelentősen csökkenti a gyengénlátás okozta kényszertartásokból fakadó gerincdeformitások kockázatát. Ennél negyvennégy év után sem tudnánk jobbat kitalálni. Persze ezen kívül is sok olyan dolog van, amit már akkor kifejlesztettek és a mai napig használjuk. A kollégium például már anno is élhető hely volt, a Szőnyi úti hálótermek után itt már három-négyágyas kis szobákat alakítottak ki nagy közösségi terekkel. Az épület akkori viszonylatban a város szélére épült, ami lehetővé tette, hogy nagy telket vásároljanak, ezáltal sok zöldfelület, nagy iskolaudvar jöhetett létre virágágyásokkal, játszótérrel és sportudvarral. Ma ez már nem a város széle, így kiváló a közlekedés, de a nagy zöldfelületekben gazdag környezet megmaradt. Az élhető terek nagyon fontosak, hiszen ezek a gyerekek, különösen a kollégisták, itt élnek. Szerencsére bőven jut hely mindekinek kint és bent is.

Igazgatóként mire vagy a legbüszkébb?

Éppen ezen a héten kaptuk meg az Oktatási Hivatal értesítését arról, hogy bázisintézmény lettünk, ami nekem igazgatói célom volt. Bázisintézményként azokat az intézményeket ismerik el, amelyek olyan módszertani vagy egyéb tudást képesek felmutatni, amely mások számára példaértékű és amit ezek az intézmények át is tudnak adni. Mi ezt csináljuk bő negyven éve, de az elődeim soha nem pályázták meg ezt a címet.
Szintén a közelmúltban lettünk ökoiskola is. Szerintem a Gyengénlátók Iskolája egy dinamikusan fejlődő intézmény lett, amely alkalmazkodik a gyerekek igényeihez, családiasak, emberközeliek tudunk maradni. Minket nagyon kevesen ismernek, éppen ezért vezetőként nagyon törekszem arra, hogy a korábbinál nyitottabb intézmény legyünk. Ami nyilván hosszabb időt vesz igénybe, és ebben nagy jelentősége lehet a közösségi médiában való megjelenésünknek. Próbálunk a társadalom felé is nyitni, megmutatni, hogy vagyunk, és hogy kik vagyunk, hogy ne keverjenek össze bennünket a Vakok Iskolájával vagy a Vakok Szövetségével. Az eltelt évtizedek alatt rengeteg jó dolog történt ebben az iskolában, de nem mutattuk meg a világnak. Valahogy mindig megtartottuk magunknak. De miért? Mutassuk meg, és legyünk rá büszkék, hogy mennyi mindent csinálunk és milyen jól! A hetvenéves jubileumi Facebook-kampányunknak ez is célja volt, és látjuk is, hogy bejött.

Megkaptad a bizalmat a következő öt évre. Milyen elképzeléseid vannak a már említetteken kívül? Vannak konkrét fejlesztési tervek?

A most elnyert két címmel eleve rengeteg feladat jár, így a pályázatban foglalt célok elérése bőven ad tennivalókat, melyek a következő három évben esedékesek. Számomra kihívás – és ebben szeretnék is fejlődni – a nemzetközi kapcsolatok építése, erősítése. Régen voltak az iskolánknak nemzetközi kapcsolatai, testvériskolái. Ebben is meg kell találni a mi utunkat, de erre az első ciklusban lehetőségem sem volt gondolni, hiszen ilyesmi csak akkor lehetséges, ha az alapműködésünk már megy a maga útján. Annyi minden történt ebben az öt évben, kezdve a covid-járvánnyal, folytatva a pedagógustüntetésekkel, hogy gyakran az intézmény fennmaradása volt a tét, és nekem vezetőként ennek biztosítása jelentette a legfőbb feladatot. Most jött el ténylegesen egy olyan időszak, amikor végre azt tervezhetjük, hogy hova tudunk tovább fejlődni.

Ollé-Németh Orsolya

 

Az interjút is tartalmazó Vakok Világa lapszám itt vásárolható meg.