Bodor Tibor Hangoskönyvtár

Újabb eseménydús évet tudhat maga mögött a már száznégy éves MVGYOSZ. A szövetség elnökével, dr. Nagy Sándorral a 2021-es esztendő sikereiről és kihívásairól, valamint a 2022-es tervekről beszélgettünk.

Vakok Világa: 2020 után 2021-ben is nehéz volt tervezni, a tavalyi évet is leginkább a kiszámíthatatlanság jellemezte. Utólag visszatekintve azonban mégis elmondható, hogy egy eseményekben gazdag időszakon vagyunk túl. Hogyan vette az MVGYOSZ az elmúlt évek akadályait?

Dr. Nagy Sándor: A 2020 óta tartó pandémia új helyzetet teremtett, új kihívásokat támasztott, új problémákat vetett fel – a megoldások módjainak is újnak kellett lenniük. Az online világ térhódítása a közigazgatásban, vagy az oktatás és a munka világában éppúgy elkerülhetetlenné vált, mint a látássérült emberek mindennapi életében, a járványhelyzet pedig még inkább felgyorsította ezt a folyamatot. Az MVGYOSZ működésében is számos átszervezést és rugalmas reagálást kívánt meg a koronavírus-járvány, hiszen a vak és gyengénlátó embereknek a kijárási korlátozások idején is szükségük volt a Távszem szolgáltatásra, a speciális segédeszközök beszerzésére és javítására, adaptált tankönyvekre és vakvezetőkutyára, nem is szólva a járványügyi intézkedések okozta nehézségekkel való megküzdésről, mint például a helyközi és távolsági buszokon a fedélzeti jegyvásárlás felfüggesztése. Felelős érdekképviseletként a tagság igényeire gyorsan és adekvát módon reagáltunk, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy a folyamatosan változó világban egy érdekképviseleti szervezet sohasem lazíthat. Szervezeti szempontból jelentős mérföldkőnek tartom a 2021-es évet, hiszen érdekképviseleti tevékenységünk mellett a szolgáltatási palettánkat nemcsak megtartottuk, hanem még bővíteni is tudtuk! Ez pedig nem lett volna lehetséges egy elkötelezett, jól felkészült csapat nélkül.

VV: A 2020-as tisztújítás után ez volt az első teljes év, amelyben már az új elnökség és felügyelőbizottság hozott döntéseket, és irányította, illetve felügyelte a szövetség működését. Mennyire sikerült bevonni a munkába az új vezetőségi tagokat? Beváltotta a tisztújítás a hozzá fűzött reményeket?

N.S.: Az elmúlt egy-másfél évben sokat változott a szervezet. A 2020 nyarán történt tisztújítás óta az MVGYOSZ minden tisztségviselője és testülete között támogató együttműködés jellemző. Egy ilyen légkörben tervezni és inspirálódni lehet. Az energiák szinergiákká válnak, és ez adja a szövetség dinamizmusát. Jó érzés ezt megtapasztalni, mert nem volt ez mindig így.

VV: Ha megnézzük az elmúlt évek érdekképviseletről szóló beszámolóit, azt látjuk, hogy mindig nagy hangsúlyt fektetett az MVGYOSZ a jogszabályok véleményezésére és módosító indítványok benyújtására, valamint az akadálymentesítésre. Melyek voltak azok az eredmények tavaly, amelyekre elnökként leginkább büszke?

N.S.: Az esélyegyenlőség kiharcolása és az akadálymentesítés biztosítása örök, soha véget nem érő feladatunk, de 104 éves tapasztalattal a hátunk mögött azt is tudjuk, hogy egyik napról a másikra ezeken a területeken nem lehet csodát tenni. Mindehhez nagyon sok tárgyalásra, jól átgondolt és megfelelő időben meghozott döntésekre és határozott kommunikációra van szükség. Nem véletlen, hogy az érdekképviselet területén ilyen témákban nyilvánul meg leggyakrabban az MVGYOSZ. 2021-ben több olyan jogszabály-módosítási javaslatunk beérett, amelyeket lassan tíz éve következetesen kommunikáltunk a döntéshozók felé és minden nyilvános fórumon. Ilyen például a rokkantsági ellátásban részesülő munkavállalókat sújtó keresetkorlátozás eltörlése vagy a látássérült személyek elemi rehabilitációját biztosító szolgáltatások törvényben garantált és államilag finanszírozott működtetése. Ugyancsak sikerült érdemi változást elérni a látássérült diákok oktatási esélyegyenlőségét biztosító adaptált tankönyvek elkészítésének folyamatában. Ennek értelmében 2021-től az MVGYOSZ nemcsak a közép-, hanem az általános iskolás tanulók számára is előállítja a Braille-, elektronikus és nagyított tankönyveket, amelyekért az iskolák az ép látású tanulók könyveivel azonos árat fizetnek, így mostantól nem fordulhat elő, hogy egy vak vagy gyengénlátó diák a magas költségek miatt nem jut hozzá a tanulását elősegítő akadálymentes tananyagokhoz. Annak a megoldása viszont részben még előttünk áll, hogy a kormányzat a tankönyvek adaptálásával járó valamennyi költségünket megtérítse, bár 2022 elején ebben is sikerült érdemben előre lépni a Könyvtárellátó Nonprofit Kft.-vel folytatott tárgyalások során.

VV: Az akadálymentesítés terén is vannak hasonló eredmények?

N.S.: Igen, ezen a téren is sok újdonságot hozott 2021. Sikerült szorosabbra fűznünk kapcsolatunkat a MÁV-val, ami stratégiai fontosságú együttműködést jelent a látássérült közlekedők szempontjából, hiszen a magyarországi vasúthálózat akadálymentesítése terén rengeteg még a feladat. Hazánkban elsőként a Nyugati pályaudvar megújult utascsarnokában telepítették az olasz JKJ okos taktilis burkolati jelzéseit, amelyek már most jelentősen megkönnyítik a vak utasok tájékozódását, ezt pedig tovább fogja segíteni a rendszerhez tartozó ún. „okos fehérbot”, mely a tájékozódást segítő kiegészítő információkat nyújt majd. Ennek az eszköznek a fejlesztéséről is megállapodás született az Óbudai Egyetemmel, amihez az MVGYOSZ anyagi hozzájárulást is nyújt egy korábbi elnökségi döntés alapján. Az olasz gyártóval és a magyarországi képviselővel kiemelten jó kapcsolatot ápolunk, így minden esélye megvan a T-walk nevű rendszer hazai és akár közép-európai elterjedésének. Mivel a MÁV mellett számos más szervezet fordul hozzánk megkereséssel akadálymentesítési kérdésekben, halaszthatatlanná vált az MVGYOSZ-ben egy főállású rehabilitációs szakmérnök foglalkoztatása. Ezt a pozíciót 2021 novemberétől sikerült betöltenünk. Kiemelten foglalkoztunk 2022-ben a közérdekű weboldalak és szoftverek akadálymentesítésének problémáival, illetve a televízióműsorok audionarrációjával kapcsolatos szabályozás gyakorlati tapasztalatainak feltárásával és törvénymódosító indítványok benyújtásával. Mindkét területen bőven maradt tennivalónk nem csak 2022-re, hanem valószínűleg még több évre.

VV: A szövetség honlapján és Facebook-oldalán rendszeresen olvashattunk az MVGYOSZ szolgáltatásainak fejlesztéseiről is. Melyek voltak 2021 legnagyobb eredményei ezen a téren?

N.S.: A szövetség számos pótolhatatlan szolgáltatást biztosít, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy az MVGYOSZ a „terepen dolgozik”. A szolgáltatásainkat igénybe vevő ügyfeleket nem sorszámmal szólítjuk, hanem a nevükön, ugyanúgy napi élő kapcsolatban állunk velük, akárcsak a tagegyesületekkel. Ezt a személyes kiszolgálást tovább erősítette, hogy a pandémia hozadékaként szolgáltatásainkat már kizárólag időpontfoglalás mellett lehet igénybe venni, ami mind a munkatársak, mind az ügyfelek elégedettségét növelte, hiszen nincs sorbanállás és felesleges várakozás, a munkatársak pedig tudják, hogy ki és milyen ügyben érkezik hozzájuk. Ugyancsak a járványhelyzet pozitív hozadéka volt a webáruház 2020-as megnyitása, ami 2021-ben indult be igazán, a látássérült ügyfelek és külsős megrendelőink is hamar megkedvelték az új szolgáltatást. Szintén kedvezett a 2021-es év a hangoskönyvtár fejlődésének, amelynek állománya egyetlen év alatt közel 1500 felolvasott művel gyarapodott. Ilyen volumenű fejlesztésre korábban sohasem volt példa. Nagyon szép eredmény volt ez éppen abban az évben, amikor a Bodor Tibor Hangoskönyvtár fennállásának hatvanadik évfordulóját ünnepeltük. Nem mehetünk el szó nélkül a Vakvezetőkutya-kiképző Központ fejlesztései mellett sem, ahol két új munkatárs – egy gyógypedagógus és egy vakvezetőkutyával közlekedő szolgáltatáskoordinátor – révén jelentősen erősítettük a kutyát igénylő látássérült emberekkel való kapcsolattartást és a központ szolgáltatásainak személyre szabott biztosítását.

VV: A 2021-es év talán legnagyobb projektje a székházfelújítás megkezdése volt. Hogyan értékeli a beruházás eddigi megvalósulását?

N.S.: Ez a projekt valójában már 2018-ban elkezdődött, azonban a nagyközönség, így különösen a célcsoportunk, azaz a vak és gyengénlátó emberek számára most vált érzékelhetővé. Bár a székházból már 2020 elején kiköltözött a szövetség, mi is most szembesültünk azzal, hogy mekkora változást hoz majd az életünkbe a régi toldaléképülettől való elbúcsúzás és az új, XXI. századi igényeket kielégítő szolgáltatóház megépítése. Munkatársaimnak és a közbeszerzésen nyertes kivitelezőknek hála a munkálatok szépen haladnak, így minden reményünk megvan arra, hogy nagyjából a tervezett időpontban visszaköltözhetünk az addigra régi pompáját visszakapó műemlék villába és a korszerű szolgáltatóházba. Nagy örömömre szolgálna, ha a 2022-es fehérbot napján ezzel kapcsolatos további pozitív fejleményekről számolhatnék be. De természetesen munkatársaink addig is folyamatosan hírt adnak a beruházás előrehaladásáról a szövetség számos hírcsatornáján.

VV: Az MVGYOSZ szerepe a megváltozott munkaképességű, köztük elsősorban a látássérült munkavállalók foglalkoztatása terén is jelentős. Volt ebben változás 2021-ben?

N.S.: Igen, méghozzá pozitív irányban! Meglepő lehet, de a pandémia idején nemhogy csökkentettük a dolgozók létszámát, hanem még gyarapítani is sikerült azt. A rehabilitációs bértámogatási rendszerben 2021-re az addiginál tízzel több státuszra pályáztunk, amit meg is kaptunk és be is tudtunk tölteni. Az új munkatársak egy része a hangoskönyvek szerkesztésével foglalkozik, de van köztük segédeszköz-készítő, kommunikációs munkatárs és jogász is. Növekedést mutattak a tagegyesületek is, amelyek 2021-ben csak a bértámogatásból összesen 211 megváltozott munkaképességű személynek adtak munkát.

VV: Összességében hogy látja, mennyiben hat az MVGYOSZ tevékenysége a vak és gyengénlátó emberek társadalmi befogadására?

N.S.: Sokan azt gondolják, hogy a fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatos vélekedéseket elsősorban szemléletformáló programok segítségével lehet megváltoztatni. Mi a szövetségben viszont sokkal inkább abban hiszünk, hogy saját magunk hiteles képviseletével és következetes kommunikációval, valamint természetes jelenléttel lényegesen többet tehetünk a látássérült emberek be- és elfogadásáért. Legyen szó akár a munkaerőpiacról, akár a kulturális életről vagy a tudományról, ma már senki sem kérdőjelezi meg, hogy a látássérült emberek is hozzájárulnak hazánk társadalmi és gazdasági fejlődéséhez. Egy sikeres Magyarország mindannyiunk közös érdeke. Persze, van még tennivaló ezen a téren is, ám az MVGYOSZ felbecsülhetetlen értékű segítséget tud nyújtani ahhoz, hogy ez az út minél simább legyen.

Németh Orsolya
szakmai vezető

*

Az interjú a Vakok Világa folyóirat 2022. évi 1. lapszámában jelent meg. A teljes folyóirat az MVGYOSZ webáruházában vásárolható meg ide kattintva.

Tudományos munka, nyelvtanulás, család, sport, egyesületi feladatok, hobbi: igazi időzsonglőr az, aki ennyi mindent képes koordinálni és helytállni minden helyzetben. Gombás Judit egy egyetemi óra és egy értekezlet között adott interjút a Vakok Világának, és mesélt arról, hogy hol kell keresni a hajtóerőt mindehhez.

Vakok Világa: A tanulás, az új ismeretek megszerzése mindig fontos volt számodra. Kiskorodban, amikor azt kérdezték tőled, hogy mi leszel, ha nagy leszel, mit válaszoltál?

Dr. Gombás Judit: Viszonylag hamar azt válaszoltam, hogy angoltanár. Ötödikes koromban kezdtem angolt tanulni, és nemcsak az angolt szerettem mint nyelvet, hanem Hoffmann Rita gyengénlátó angoltanáromat is. Gyakorlatilag a nullától egészen az egyetemig, a felsőfokú nyelvvizsgáig tőle tanultam angolul. Az a fajta barátság, ami köztünk a tanulás során kialakult, arra motivált engem, hogy tanuljak. Nagyon sokat számított az is, hogy személyében megismerkedhettem egy olyan látássérült felnőttel, aki példa volt arra, hogy az életben látássérültként is lehet boldogulni. Nagyjából hatodikos koromban azt mondtam, hogy angoltanár leszek. Szüleimet ez megnyugtatta: de jó, akkor ez a gyerek tudja, hogy mit szeretne csinálni. Nekem a gimi is így telt, hogy külön angolórákra jártam, aztán elkezdtem spanyolt is tanulni. Tényleg megnyugtató állapot volt, hogy tudtam, hogy hogyan tovább, és az is, hogy a szüleim megtehették, hogy mindezt pluszban is finanszírozzák. A Leövey Klára Gimnáziumban érettségiztem, majd először angol szakra felvételiztem az ELTE-re, és egy évvel később ugyanoda spanyol szakra. Úgyhogy így lettem aztán angol-spanyol szakos tanár. Illetve a spanyol az akkor csak bölcsész lehetett.

V.V.: Hogyan fordult a pályád a gyógypedagógia felé?

Dr. G. J.: Bonyolult történet. Már az egyetem alatt elkezdtem angolt meg spanyolt tanítani. Azt gondoltam, hogy ez az én utam, jártam a Corvinus Egyetem tolmács-fordító képzésére is. Mindeközben a magánéletem fontos része lett a sportolás és a Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete, azaz a LÁSS, aminek egyik alapító tagja, aztán elnökségi tagja voltam, majd később pár évig az elnöke is. Sok mindent csináltam, mint egyébként az összes többi látássérült önkéntes is: pályázatokat írtam, próbáltam az egyesületet népszerűsíteni, programokat szervezni. Az egyesületi munka nagyon sok gyakorlati tapasztalatot hozott az életembe. És ugyanaz a Hoffmann Rita, akit már említettem, elkezdte rágni a fülemet, hogy miért nem iratkozom be doktori képzésre. Elég sokáig kategorikusan nemet mondtam, de aztán jött a 2010-es válság, hirtelen egyre kevesebb cég költött nyelvtanfolyamokra. Mivel zömében abból éltem, hogy cégeknél tanítottam angolt és spanyolt, el kellett gondolkoznom azon, hogy akkor hogyan tovább.

Addig nagyon jól ment a szekér, aztán hirtelen nagyon kevés munka lett. Közben azért egyre jobban foglalkoztatott a PhD, de azt is tudtam, hogy akkor viszont valami nagyon gyakorlatias dologból szeretnék doktorálni, és elég kézenfekvő volt, hogy ha már ennyi tapasztalatot szereztem a látássérült emberek sportjából, akkor valahogy erre haladjak tovább, nem akartam angol nyelvészetet tanulni még három vagy öt évig. Teljesen külsősként keveredtem a Testnevelési Egyetem doktori iskolájába, ahol a Budapesten élő, 18–65 év közötti látássérült személyek szabadidő-sportolási szokásainak és a szabadidősport látássérültek számára akadálymentes hozzáférésének vizsgálatát választottam a doktori értekezés témájául.

Közben 2013-ban megszületett a fiam, anyuka lettem. Amikor kétéves lett, és elkezdett bölcsibe járni, akkor újra előkerült a hogyan tovább kérdése. Látszott, hogy egy kisgyerekes anyukának a céges nyelvtanítás nem családbarát időbeosztású, hiszen vagy viszonylag korán reggel kellett órákat tartani, vagy munka után fél öttől, fél hattól. Az is látszott, hogy a disszertációm már záros határidőn belül meglesz, és tényleg pont kerül ennek a PhD-képzésnek a végére. Első körben az egyetemeken próbálkoztam, kézenfekvőnek tűnt, hogy először a gyógypedagógiai kart célzom meg, így mentem el Zászkaliczky Péterhez, aki nagyon támogató volt, és pár hónapon belül végül fel is ajánlott nekem egy státuszt. Úgy kerültem oda, hogy személyes és szakmai tapasztalataim ugyan voltak, de gyógypedagógus diplomám még nem. Időközben azt is elvégeztem. Így lettem gyógypedagógus.

V.V: Vannak még tanulással kapcsolatos terveid?

Dr. G. J.: Most úgy érzem – bár soha ne mondd, hogy soha – hogy egyelőre nem szeretnék formális képzésen részt venni, de francia nyelvet meg kutatásmódszertant a saját kedvtelésemre szívesen tanulnék. A tanulás mindig fontos volt számomra, sőt egy fontos kapaszkodó az életben, és az eredmény csak rajtam múlik. Ott kevésbé számítanak a külső tényezők. Persze kifoghat az ember egy kevésbé jó tanárt, vagy olyan oktatót, aki mondjuk, nem igazán akadálymentesen oktat. De azt végig tudtam, hogy magamtól a tanulásban mit várhatok. És azt kell, hogy mondjam, hogy az életemnek stabil, kiszámítható és biztonságot adó pontja az, hogy a tanulás ilyen jól megy nekem. Meg hát azért is hálát adok, hogy tudom kamatoztatni is a tudásomat, nem a fióknak tanulok.

V.V: „A sport olyan színtér, ahol a fogyatékos és a nem fogyatékos emberek informális keretek között találkozhatnak, és ahol a sport egy közös nyelv lehet, ami a szavak nélkül képes felnagyított, eltúlzott általánosításokat elfeledtetni” – írod a disszertációdban. Hogy érzed? Az elmúlt évtizedben történt előrelépés a látássérült emberek szabadidős sporttevékenységével kapcsolatban?

Dr. G. J.: Mindenképpen pozitív irányba mutatnak a változások. Jó kezdeményezés volt az MVGYOSZ túraszakosztálya, de a LÁSS volt az első olyan egyesület, amely szervezett formában kínált szabadidős sportolási lehetőséget a látássérült embereknek. A LÁSS annyival volt több a korábbi kezdeményezéseknél, hogy esetében tényleg egy kifejezetten erre a célra alakult civil szervezetről beszélhetünk. Igyekeztünk sokrétű sportolási lehetőséget biztosítani, hogy az is találjon magának tevékenységet, aki extrém sportra vágyik, például snowboardozni szeretne látássérültként, de az is, aki meg piláteszezni, jógázni. Nem tudok olyan szervezetről a LÁSS előtt, ahol ilyen nagy arányban, önkéntesen vettek volna részt látássérült emberek az egyesület működtetésében, sikerre vitelében.

V. V.: Milyen sportágakat próbáltál ki? Mi az, ami közel áll a szívedhez?

Dr. G. J.: A biciklizés, a tandemkerékpározás nagy kedvencem, de szeretek futni is. A LÁSS-sal kezdtem el rendszeresen futni, de azt is ennek az egyesületnek köszönhetem, hogy tudom, melyek azok a sportágak, amiket mondjuk nem szeretek. Próbáltam a LÁSS-sal kétszer-háromszor síelni, rájöttem, nem szeretek síelni, és mégis azt gondolom, iszonyú fontos, hogy kipróbálhattam ezt a sportágat. Mert ugye nincs az az opció, hogy megnézem a tévében, tetszik, nem tetszik, hanem vakon csak akkor tudod meg egy sportról, hogy az mi, hogy milyen eszközök vannak benne, hogy milyen érzés, hogy ha tényleg magad ki tudod próbálni. Igazából ez egy fontos tanulási színtér is.

V. V.: Család, munka, tanulás mellett még mindig rendszeresen sportolsz?

Dr. G. J.: Bizony, mindig van valami aktuális kattanásom. Most úgy alakult, hogy kettő van egyszerre. Négy éve futottam életem első félmaratonját, most fogom a másodikat május 22-én, úgyhogy most a tavasz nagyjából az erre való felkészülés jegyében telik. Illetve egy barátomat megkérdeztem, és igent mondott, hogy körbetekerné velem a Balatont, 10 óra körüli szintidőt kitűzve magunk elé. Nem fogunk sírni, ha kicsúszunk a 10 órából, de jó lenne, ha sikerülne. Nekem keretet ad, és így sokkal könnyebb rendszerben tartani önmagamat, ha van valami cél előttem.

V. V.: Néhány hónappal ezelőtt jelent meg a Családhatározó című könyv, aminek te is az egyik szerzője vagy.

Dr. G. J.: Prónay Beátával írtuk ezt a fejezetet, ő az első szerző. Annyi faramuci elképzelés kering a fejekben a fogyatékos emberek és szülőség témájában, hogy azt gondolom, mindenféle műfajban jó, ha megjelennek erről írások vagy szóbeli interjúk, beszélgetések, hogy egy kicsit próbáljuk rendbe tenni azt, hogy azért, mert valaki fogyatékos, attól ugyanúgy, ugyanolyan életre vágyik, mint bárki más, és nyilván ennek része a szülőség, a párkapcsolat.

A fogyatékkal élő szülők családjáról szóló fejezetben többek között igyekeztük bemutatni, hogy vannak a fogyatékos szülők támogatásában nagyon klassz hazai kezdeményezések. A VGYKE szülősegítő, támogató rendszere vagy ugyanígy a Vakok Állami Intézete, ahol csecsemőgondozást lehet tanulni, ha valakinek arra van szüksége. Én úgy gondolom, hogy ezekről kell és fontos tudni. Illetve egy-két olyan rövid írást vagy részletet is idéztünk, amit magyar látás- és hallássérült édesanya írt a tapasztalatairól. Az volt a cél, hogy egy kicsit több szemszögből engedjünk betekintést abba, hogy milyen az élet.

V. V.: Említetted a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületét (VGYKE). Az utóbbi időben erősödött a szakmai szervezetekkel a kapcsolatod, vagy alapvetően végigkísérte a pályádat a szakmai hálózat?

Dr. G. J.: Még sokkal visszább kanyarodnék, lelkes hangoskönyvtár és Braille-könyvtár tag voltam kamaszkoromban. Gyakran a Miskolci útról – ha mentem haza az iskolából – bekanyarodtam a szövetségbe a következő doboznyi hangoskönyvért vagy Braille-könyvért. Innen datálnám a kapcsolatunkat. Azóta más munkakapcsolatom is volt a szövetséggel, angoltanfolyamokat tartottam korábban, illetve tolmácsoltam konferenciákon. És hát nyilván nagyon sok embert ismerek a LÁSS kapcsán is.

V. V.: Az MVGYOSZ Braille-bizottságának is tagja vagy. Miért tartod fontosnak a Braille-kultúra megőrzését?

Dr. G. J.: Ahol tehetem, a Braille mellett kardoskodom. És azért, mert azt gondolom, hogy ha arról beszélünk, hogy kisgyerekkorban tanuljon meg valaki írni-olvasni, akkor azt az agymunkát, azt a fejlesztő tevékenységet, amit egy látó kisgyereknek megad a síkírás-olvasás tanulása, azt egy látássérült gyermeknek csak a Braille adja meg. Számos kutatás igazolja, hogy például a vizuális kéreg az agyunkban aktiválódik Braille-olvasás közben is. Vagy hogy a Braille-olvasás nagyon klasszul fejleszti a térbeli tájékozódást is, hiszen meg kell tanulni a Braille-cellában, a Braille-szövegben vagy magában a könyvben tájékozódni. Ha egy kisgyerek csak felolvasást hallgat, az sokkal passzívabb befogadás. Nagyon sokan azt mondják, hogy de hát mennyivel gyorsabb képernyőolvasóval dolgozni. Szerintem az lenne az üdvözítő, ha nem lenne kérdés, hogy mondjuk, mindenkinek legyen a háztartásában Braille-kijelző, ha Braille-ben szeret olvasni, és a rendelkezésére álló technikai lehetőségeket – hangos és Braille – párhuzamosan használhatná.

V. V.: Milyen terveid vannak mostanság? Jön a nyár, szeretsz utazni?

Dr. G. J.: Nagyon. Én nagyon imádok nyelvet tanulni. Nekem tényleg öröm az, hogy egy másik nyelven meg tudok szólalni, vagy hogy olaszul tudok olvasni. Az, hogy a hangoskönyvtárban vannak idegen nyelvű hangoskönyvek, számomra maga a Kánaán. Vagy a kétnyelvű kiadványok, mert érdekes néha belehallgatni, hogy milyen az eredeti és azt hogyan fordították. Pont azért szeretek utazni, mert akkor lehetőségem van ezeket a nyelveket, a nyelvtudást használni. Elég szerencsés vagyok olyan szempontból, hogy a munkám miatt viszonylag sokat tudok utazni. Úgyhogy tervek? Munkahelyi utazási tervek vannak. Nagyobb ívűek is. Ezeket még inkább nem mesélem el, nehogy elkiabáljam. De mindig vannak tervek. Azt hiszem, én nem tudnék tervek nélkül élni. Ilyen szempontból kicsit pragmatikus vagyok, és ez mindig segít a továbblendülésben, hogy ha az egyik terv kipipálva, akkor jöhet a következő. Szóval van bennem egyfajta kockaság, ami társul a bohém énemmel. Tényleg annyi mindent csinálok, hogy ehhez kell egyfajta lazaság is, mert ezt másképp nem lehetne bírni.

V. V.: Van, amikor húzni kell, van, amikor engedni kell azon a szíjon?

Dr. G. J.: Igen. És például erre tök jó, hogy van gyerekem, mert a lazaságot vele kell gyakorolni. Ha tudom, hogy ugyan most leadási határidőm van, akkor is a gyerekemmel fontosabb társasjátékozni, és majd alvás helyett írom meg a tervezett cikket. Szóval igen. Pont megvan az egyensúly.

– bhk –

Az interjú a Vakok Világa folyóirat 2022. évi 2. lapszámában jelent meg. A teljes folyóirat az MVGYOSZ webáruházában vásárolható meg ide kattintva.

Az Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány elnöke, kétszeres paralimpikon, három gyermek édesapja. Az elmúlt években a neve összeforrt azzal a küzdelemmel, amit azért folytatott, hogy száz év kihagyás után újra legyen Erdélyben magyar tannyelvű iskola a vak és gyengénlátó tanulók számára. Butu Arnold Csabát az iskola aktualitásairól és az elmúlt évek kihívásairól kérdeztük.

Az elmúlt évtizedekben többször is váltania kellett – melyek voltak életében a legfontosabb fordulópontok?

Az 1989-es fordulat után magánvállalkozó lettem. Női fehérneműket és fürdőruhákat készítettünk, aztán jöttek a kerékpáros évek, majd az iskolaprojekt következett. Röviden így lehetne összefoglalni. Ám az életemben az igaz törés 2002-ben következett be, amikor úgymond „behelyeztek a vakok dobozába”, és valami olyan célt kellett találnom, amely újra értelmet ad az életnek. Mélyponton voltam, a vállalkozás odalett, a feleségem akkor várta a harmadik gyermekünket… Ez a kilátástalan időszak két hónapig tartott, majd lassan rájöttem – amikor már nem homályosított el az üzleties gondolkodás –, hogy valami mást akarok csinálni.

Ez a fajta kitartás sportolóként is a segítségére volt, hiszen két olimpiára is eljuttatta. Hogyan jött a kerékpározás ötlete?

Látóként rengeteget sportoltam, de nem versenyszerűen. A versenysport már csak aliglátóként jött az életembe 2003-ban. Ekkor volt a Fogyatékkal élők európai éve, melynek keretében először egy lisszaboni, majd egy velencei túrát tettünk meg tandemmel. Erre figyelt fel 2004-ben a jelenlegi romániai sportminiszter, Novák Ede, aki akkor már kvalifikálta magát Athénba. Ő javasolta, hogy ha már bringázom, csináljam komolyan. Én pedig megfogadtam a tanácsát: 2005-ben volt az első versenyem, ami után 2008-ban a pekingi paralimpián román, a 2016-os riói paralimpián pedig már magyar színekben versenyeztem. Az eredményeimet nem érmekben mérem, a legfontosabb, hogy amikor én kezdtem, még nem volt Magyarországon parakerékpár szakág, ma viszont már 7-8 versenyzőjük is van, és miután én abbahagytam, utána is sikerült kvalifikációt szerezniük Tokióba.

Feladata azonban önnek is maradt bőven a sportos évek után is. Milyen célok hívták életre az erdélyi magyar látássérültek érdekeit szolgáló civil szervezetet?

A szervezetet 2014-ben alapították egyesületként, engem 2017 decemberében kerestek meg. Ismertek, tudták, hogy mindenféle jogi háttér nélkül már 2006 óta az iskolaprojekten ügyködöm. Rögtön írtam is két pályázatot, mindkettő nyert, így nem volt mese, csinálni kellett tovább. Mára átvettük az egyesületet, elindítottunk egy ugyanolyan céllal működő alapítványt is, és töretlenül a látássérült tanulóknak létrehozott iskolán dolgozunk. Romániában hét speciális oktatási intézmény van, de egyikben sincs magyar nyelvű oktatás. A három székelyföldi megyében szükségletfelméréssel kezdtük a munkát, aminek az eredményeiből kiderült, hogy 193 látássérült iskoláskorú gyermek él a területen, közülük mindössze 7-en jártak a román tannyelvű vakok iskolájába, a többiek ahogy tudtak, úgy próbáltak érvényesülni az integrált oktatásban, de nagyrészt csak statisztikailag voltak jelen a rendszerben. Elkezdtük tehát az iskolaprojekttel, de hamarosan hólabdaszerűen nőttek a feladatok.

Mi mindennel foglalkozik napjainkban az Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány (EMLA)?

Mivel Romániában nincs sem tiflopedagógus-képzés, sem elemi rehabilitáció, egyre több felnőtt látássérült ember keres meg minket, és sokféle területen kérnek tanácsot. Segítséget nyújtunk az eszközhasználat megtanulásában, valamint a digitális eszközök és szoftverek használatának elsajátításában. Volt például egy vak fiatalember, aki teljesen elszigetelődve, magányosan ült otthon. Őt megtanítottunk az okostelefon használatára, elkezdte használni a közösségi médiát, kinyílt előtte a világ, és még barátnője is lett.

Mint említette, az EMLA egyik fő célkitűzése egy önálló, magyar tannyelvű, speciális bentlakásos oktatási intézmény és rehabilitációs központ létrehozása magyar nemzetiségű látássérült emberek számára. Mi minden történt az elmúlt években ennek érdekében? Hol tart most a folyamat?

A bentlakásos iskola ingatlana már megvan, ám ott jelentős változtatásokra lesz szükség. Egy teljesen új iskolaépületet kell építeni, mert szigorúak az előírások, és a jelenlegi épületünket nem tudjuk úgy átalakítani, hogy megfeleljen a szabályozásnak. Többek között három lépcsőház és egy lift kialakítása is feltétel, mert a román törvények szerint a látássérült emberek egyedül menekülni képtelen személyek.
Az iskolánk névadója Katona Lajos, aki kilencévesen veszítette el a látását és fél kezét egy robbanásos baleset következtében, de nem hagyta el magát. Jól tanult, később filozófia-pedagógia szakon végezte el tanulmányait, majd a Látássérültek Kolozsvári Líceumában tanított mértant. Megtapasztalta a tantárgy oktatásának nehézségeit, és szabadalmaztatott egy rajzkészüléket, mellyel domború mértani rajzokat lehet készíteni. Emellett kialakította magának a faragás és a plasztikai formák alkotásának technikáját.
Amit tehát a huszadik század elején működő erdélyi vakiskoláról tudunk, azt neki köszönhetjük. Alig maradt meg valami, de ő a hetvenes-nyolcvanas évek elején megtalálta az udvaron az iskola első évfolyamának megperzselődött jelentését. Később, komoly levéltári feltáró munkát követően, megírta a vakok kolozsvári intézetének 1900-1920 közötti történetét, melyet saját költségén ki is adott. Az alapítvány kezdeményezésére tavaly a munkáiból tárlat nyílt Székelyudvarhelyen.
Ilyen előzmények után mi azzal a hittel kezdtünk neki az iskolaprojektnek, hogyha a kilencszázas évek elején sikerült közadakozással elindítani, akkor talán most is. De fordítva történt: míg száz éve arányait tekintve a magyar kormány elenyésző összeggel járult hozzá az iskolaépítéshez, most komoly támogatást kaptunk Magyarország Kormányától a központi helyen lévő épületegyüttes és az egyhektáros terület megvásárlásához.

Emellett pedig az MVGYOSZ és az EMLA között is egyre szorosabb az együttműködés. Milyen területekre terjed ki a közös tevékenység?

Számos területet érintően kapcsolatban állunk, az elmúlt években mindig számíthattunk a szövetség szakmai támogatására, ahogy az eszközök kedvezményes áron történő beszerzésére is. Amelyen felül az is komoly segítség, hogy az EMLA tagjai ugyanúgy elérhetik az MVGYOSZ hangoskönyvtárát, mint a magyarországi látássérült emberek. 2002 óta figyelem a szövetség tevékenységét, látom, mekkora fejlődés történt.

Önt tavaly decemberben a magyar tévénézők is megismerhették, hiszen a két hónapig tartó Jónak lenni, jó! program keretében egyéni életutak is képernyőre kerültek az Embermesék sorozatban. Hogyan érintette a megkeresés?

Megtisztelő volt a felkérés, de nem néztem vissza a portrét, nem szeretem magamat központi helyre tenni. Magát a sorozatot nagyon fontosnak tartottam, mert rólunk, a látássérült emberekről szólt, és ez a lényeg. A közös cél, a látássérült emberekért való munka, az ügy fontossága jelenik meg a nevünkben is: Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány.

Beszéltünk múltról, jelenről, de nem titok, hogy az elkövetkező néhány évre is megvannak már a legfontosabb tervek…
Az iskolaprojekt az iskolás korosztálynak szól. Nem akartunk mi felnőttekkel dolgozni, de annyi tragédiát látunk, hogy azok mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Két személyről is hallottunk az utóbbi időben, akik vakon leérettségiztek, s onnan egyenesen az öregek otthonába kerültek. Ahhoz, hogy a vak emberek ne kerüljenek ilyen hátrányos helyzetbe, nálunk is szükség lenne a Vakok Állami Intézetéhez hasonló intézményre. Ez a következő cél.

HK