Bodor Tibor Hangoskönyvtár

Zsűritagként is és szerkesztőként is arra voltam kíváncsi, hogy lehet első nekifutásra jó mesét írni, kinek a tollából született Bolond Barnabás, és hogy ki Gorzó János, a Benedek Elek meseíró pályázat nyertese.

 

Sztakó Krisztina: Kérlek, mesélj magadról.

Gorzó János: 1985-ben születtem Budapesten. Születésemtől látássérült vagyok, általános iskolai tanulmányaimat a Miskolci úti Gyengénlátók Általános Iskolájában végeztem. A Szent István Közgazdasági Szakközépiskola elvégzése után maradtam a gazdasági vonalon, a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán szereztem közgazdász diplomát. Mellette a Moviehunter.hu egykori filmes portál szerkesztőjeként, később az oldal megszűnéséig főszerkesztőjeként tevékenykedtem, melynek során széleskörű tapasztalatokra tettem szert marketing területen. Későbbi munkám is e területhez kapcsolódik, a Főkefe Közhasznú Nonprofit Kft. marketingosztályán helyezkedtem el, ahol 2017-es balesetemig dolgoztam. A balesetet követően a nagyságrendileg 10%-os látásom fényérzékelésre korlátozódott.

Sz. K.: Mit csinálsz most?

G. J.: Minden nap azon dolgozom, hogy a nevem hallatán az író legyen az első szó, ami az emberek eszébe jut. Az út igen rögös, talán rögösebb is, mint azt elsőre gondoltam. Két éve foglalkozom komolyabb szinten írással, s tulajdonképpen nem is panaszkodhatom, ez idő alatt a „Változások vihara” című első regényem különdíjat érdemelt a Kárpát-medencei Tehetséggondozó teljes magyar nyelvterületet lefedő regénypályázatán, „A fiunk ötlete volt!” című novellám II. helyet ért a Kortárs Irodalmi Magazin karácsonyi novellapályázatán, és meg is jelent nyomtatásban a folyóirat 2020. januári számának hasábjain, a „Bolond Barnabás” című mesém pedig első lett az MVGYOSZ és a Fény Alapítvány közös mesepályázatán. Utóbbinak köszönhető, hogy most beszélgetünk. Őszintén nem tudom, hogy sikerülhet-e valaha íróvá válnom. Egy külön interjút meg lehetne tölteni azzal, kit is tekinthetünk írónak, ez a kérdéskör még írók egymás közti beszélgetései során is gyakran felmerül, s nem is igazán lehet olyan egyetemleges konszenzust felállítani, ami mindenki számára kielégítő volna. Akár olvasói, akár szakmai oldalról vizsgáljuk a kérdést, annyi mindenképp igaz lehet, hogy az első igazi lépcsőfokot egy saját regény vagy kötet nyomtatásban történő megjelenése jelenti. Esetemben ez még várat magára, lelkes amatőrként igyekszem felkelteni a kiadók figyelmét. Mert hiszen minden író amatőrként kezdte pályafutását, s a tehetségen túl főként az elhivatottságon és szorgalmon múlik, kit tart majd számon íróként a kollektív emberi emlékezet.

Sz. K.: Az íráson kívül milyen hobbid van még?

G. J.: A filmek és mozi szeretete a mai napig velem maradt. A látásvesztés ellenére nem mondtam le a mozi nyújtotta élményről, egy világjárvány kellett ahhoz, hogy távol tartson. Bízom benne, hogy mielőbb újra szabaddá válik az út. Szerencsésnek mondhatom magam, mert eddigi életem során éppen elég filmet láttam ahhoz, hogy az újakat magam elé képzelhessem az ezüst vásznakra. Az efféle „képzeleti torna” az írás során is igen hasznos tud lenni.

Sz. K.: Mit csinálsz a maradék szabadidődben?

G. J.: Mivel összességében elég sokat ülök, fontosnak tartom, hogy időt szorítsak a mozgásra is. Ez általában súlyzós edzések formájában szokott megtörténni.

Sz. K.: Mit jelentenek számodra a mesék, népmesék?

G. J.: Nehéz kérdés. Mindenekelőtt különválasztanám a mesék és népmesék csoportját. Gyermekként a Walt Disney sorozatos és egész estés rajzfilmjeit választottam, ha viszonylag egyszerű, pihentető kalandozásra vágytam. A Magyar népmesék és a Mesék Mátyás királyról című sorozatokat is kedveltem, gyakorlati értelemben mind a mai napig ezek jelentik számomra a népmesei asszociációt. Azt már fiatalon is érzékeltem, hogy a régies nyelvezet nagyobb odafigyelést igényel tőlem, mint befogadótól, ezáltal a mondanivaló is jobban elgondolkodtat. Összességében azt tudnám mondani, beszéljünk a mese bármelyik válfajáról, annak fő esszenciája a valóság leképezése olyan speciális eszköz- és szabályrendszerrel, melyre maga a valóság nem képes. Van erre egy kiváló szavunk: mesevilág.

Sz. K.: Írtál már más mesét vagy verset? Tervezed, hogy írsz még mesét?

G. J.: Népmesei fronton ez volt az első szárnypróbálgatásom. Amennyiben a jövőben lesz elegendő ötletem új mesék kapcsán, nem kizárt, hogy megpróbálkozom egy tizenöt-húsz meséből álló saját kötet összeállításával. Néhány vers is akad a fiókomban. A versekkel kapcsolatban rá kellett jönnöm, hogy az általam különösen nagyra becsült költők, József Attila és Petőfi Sándor olyan elképzelhetetlen magasságokba jutottak a műfajban, hogy számomra az ő színpadukon nincs hely. Megmaradok hát közönségnek csöndes bámulójukként.

Sz. K.: A zsűrit az ragadta meg, hogy rendkívül hasonló stílusban írtál, mint Benedek Elek. Meséd igazi „Benedek Elek” mese. A történet cselekménye és szereplői is a magyar mesevilágra emlékeztetnek. Tudatos vagy véletlen volt a téma és a cselekmény választás?

G. J.: Köszönöm az elismerő szavakat. Bevallom őszintén, Benedek Elek munkásságára nem volt nagy rálátásom, nincs és gyermekként sem volt Benedek Elek kötet a könyvespolcomon. A pályázatra történő előzetes felkészülés során két kötetével ismerkedtem meg, ami nagyságrendileg harminc-negyven mesét jelent. Néhány történet ismerősnek is tűnt, nem tudom azokat Benedek Elek írta-e, vagy csupán lejegyezte egy esetleges népmesegyűjtő útja során. A saját mesémmel kapcsolatban az elsődleges célom az volt, hogy Benedek Elek szellemi hagyatékának legnagyobb fokú tiszteletben tartása mellett emlékéhez méltó mesét alkossak. Olyan mesét, amit ő maga nem írt meg, de akár meg is írhatott volna. Vannak alapvető népmesei toposzok, melyek használata bizonyos fokon elkerülhetetlen. Én az ismert „a fiú elindul szerencsét próbálni” toposzt fordítottam meg, az örök vágy „tárgya” indul el, hogy megtalálja majdani szerelmét.

Amennyiben a stílus alatt a régies nyelvezetet értjük, azt én abszolút kockázatvállalásnak tekintettem. Előzetesen nem tudhattam, hogy a zsűri friss, modern nyelvezettel és témával megírt mesét vár-e, vagy klasszikus jellegűt. Szerencsére a személyes ízlésem ez esetben egybeesett a zsűri preferenciáival. A nyelvezet megalkotásával nem volt különösebben nehéz dolgom, a XIX. században játszódó regényem megírásakor és korábbi olvasottságom nyomán bőséggel rendelkezésemre állt a megfelelő szókincs.

Sz. K.: Mikor döntötted el, hogy indulsz a pályázaton?

G. J.: Gyakorlatilag egy perccel azután, hogy végigolvastam a pályázati kiírást.

Sz. K.: Mi motivált, hogy elindulj a pályázaton?

G. J.: Kezdő amatőr íróként csupán a pályázatok jelentenek igazi megmutatkozási lehetőséget. A Benedek Elek meseíró pályázatot kiváló alkalomnak gondoltam, hogy újra próbára tegyem magam szerzőként.

Sz. K.: Említetted, hogy szeretsz olvasni. Milyen témában, írótól?

G. J.: Olyan emberként, aki kacérkodik az írással, nem csak szeretek, bizonyos fokon „kötelességem” is olvasni. Mindenek felett álló alapelvem: olvass, hogy írhass. Megfelelő olvasottság híján könyvet írni olyan, mintha vitorlázótudás nélkül egy vitorlás fedélzetén egyedül hagynánk magunk mögött valamelyik óceáni kikötőt.

A teljesség igénye nélkül lenyűgöz Tolkien Középfölde világának komplexitása, Stephen King Az című 1300 oldalon terpeszkedő horrorjának történetvezetési bravúrja és kimagasló karakterábrázolása, Rowling „boszorkánykonyhája”, melyben a beszerzett alapanyagokból valami igazán különlegeset sikerült kotyvasztania. Lucy Maud Montgomery regényeinek bája örök példakép számomra, Jane Austen és a Brontë nővérek pedig a romantika megkerülhetetlen nagyjai. Magyar írók közül kedvelem Szabó Magdát, Rejtő Jenőt, kinek nyelvi leleményei gyakran képesek elkápráztatni, de az abszolút kedvencem Fekete István munkássága, különösen kiemelve a Tüskevár és Téli berek című munkáit. Jelenleg magam is egy ifjúsági regényen dolgozom, melynek munkacíme A fekete nyár titka.

Sz. K.: A mesepályázat kapcsán, ha azt kérdezem, hogy miért érdemes mesét írni vagy olvasni, akkor van erre jó válasz?

G. J.: Mesét írni számos okból lehet, sőt érdemes. Jelenthet egyfajta szellemi felüdülést egy fárasztó nap végén, lehet menekülőút a valóság terheinek könnyedebb elviseléséhez, de használható akár egy tanulság, üzenet olvasókhoz történő eljuttatásának szofisztikált eszközeként is.

Olvasóként a mesék minden korcsoport számára más értéket hordozhatnak. A gyerekek körében a fantázia fejlesztésének fő eszköze lehet, szülőknek a csemetékkel közösen megélt kellemes pillanatok lehetőségét nyújtja, szentimentálisabb időseknél pedig a népmesék naiv bája, örökérvényű tanulságai okozhatják egy-egy könnycsepp megjelenését.

Köszönöm a bemutatkozás lehetőségét.

Köszönöm az interjút, kívánom, hogy egyszer mindenki könyvespolcán legalább egy köteted helyet kapjon!

Sztakó Krisztina